A nevem Lightning. Abba az erdőbe térek ma vissza, ahol 20 évig nevelkedtem. Lassan 50 éve, hogy elhagytam a erdőt, Valhalla erdejét. Hangosan zakatol a vonat, elhagyja az utolsó várost, elém tárul a napraforgóktól zöld-sárga szántóföld, mintha a végtelenségig menne, sárga minden a látóhatáron belül. Az ég tiszta, kék, a Nap melegét érzem az üvegen át. A pár centire lehúzott ablak miatt érzem a friss levegőt, és a vonat mozgása miatti kellemesen langyos szelet. Figyelem a tájat, a távolban már látni az erdő szélét. Mikor elérjük az első fákat, melyek gyönyörű, zöld levelektől díszesek, rossz előérzetem lesz. Haladva az erdő belseje felé egyre erőseb bennem ez az érzés. A vonat lassítani kezd, az ajtóhoz megyek. A vonat megáll, leszállok, és intek, hogy mehet. Elindulok a fák között, síri csend uralkodik. A vonat zaja hallatszik csak, ahogy elrobog. Beljebb haladok. Egy madár csicsergése sem hallható, a szél sem zörgeti a fák leveleit. Rémisztő a csend, biztos vagyok benne, hogy valami nem stimmel. Haladok tovább, s egy hangos szó hagyja el számat, ahogy nevelőmet hívom:
-Angel!-Nem jön válaszként a nevemet jelentő vijjogás, de segélykérést jelentő rikácsolás sem. Nem tudom, mi történhetett, de hogy természetellenes volt, az biztos. Elindulok a megszokott úton a fészkelőhelyükre. Üres. A tojások ott állnak a fészkekben felügyelet nélkül. Nem voltak felelőtlen szülők sohasem. Nagy baj lehet, rögtön tudom. A tojásokhoz lépek, hogy megérinthessem. Kihűltek. Már ki kellett volna kelniük, normális esetben június közepén már fiókák szaladgálnak, most meg kihűlt, élettelen tojásokat találtam. Így még a költözés is ki van zárva, csak télen váltanak lakhelyet. Felbontom az egyik tojást, hogy rájöjjek, mikor mehettek el. Legalább 2 hetet kellet volna még fejlődnie a madárnak. Nagyon nem tetszik. Ez azt jelenti, hogy kb 3-4 hete nem ült rajta a tojó. Elvihették őket, más magyarázatot nem találok. Körülnézek, de nem látok semmi használhatót. Se lábnyom, se elhagyott tollak, se semmi. Elindulok az orrom után. Mindenhol nyomokat keresek, de nincs sehol. Aggódom. Még mindig csönd van. Arcomon nem látszik érzelem. Szürkületkor találok valamit, ami miatt vérző seb keletkezik szívemen: egy tetem. Egy aranytollú chocobo tetem. Egy kifejlett nőstény ég kék, kiszáradt szemekkel. A neve lefordítva Medált jelent. A testvéremként szerettem, folyton együtt voltunk. Félig már elrohadt, pár hete már holtan hever. Egyre sötétebb és egyre hűvösebb van, de tovább haladok. Teljesen besötétedett, nem találtam semmit. Az éjszakát egy fa lombkoronájában töltöm, a talaj veszélyesebb alvóhely lenne, már csak a farkasok miatt is. Erdei gyümölcsfát választottam, fel- és lemászni  bár nehéz a klovidról, de magassága miatt biztonságos alvóhelyet és finom, mézédes gyümölcsöt biztosít. Magas víztartalma miatt  szomjam is oltja a sárgás-vöröses gyümölcs, mit vacsorára ettem. Az éj csendes, a tücskök hangja nem hallatszik. De még sincs csönd! Hallok valamit! Fülelni kezdek, de nem tudom, mi ez. Lejjebb ereszkedek a fa törzsén, 10m-re lehetek most a talajtól. Morgás! Morgást hallok. De nem farkastól jön. Vérszomjas, gonosz morgás, nem erdei állattól származik. Démon vagy vérfarkas lehet. Még lejjebb bátorkodom, és a talajra lépek. Kardom előveszem, és óvatosan elindulok a sötét úton. Tudom, hogy az alvilági lény előnyben van: ő tökéletesen lát. Hallom a morgást, előttem van. Közeledik. Tűzvörös, izzó szempárt látok, amiből rájövök, hogy démon. Kardom magam elé rántom, mert látom, hogy ugrik. A penge a lábába állhatott bele, elfekszik előttem. Felemelem a kardot, hogy végzetes csapást mérjek rá, de hegyes fogak által okozott sem kínzó fájdalmát érzem lábszáramon. Hátravágok a karddal, hogy végezzek a másik támadóval. Keresztben vágja ketté a fegyver, hallom utolsó nyüszítését és érzem sérült lábamra spriccelő vérét, minek köszönhetően a seb égni kezd. Kitárom hófehér angyalszárnyaim, hogy a fa biztonságába visszatérhessek. Leülök az egyik vastagabb ágra, és letisztítom a sebet a klavid levével. Ég. Ez aggaszt, a démonvérből az azonnali fertőtlenítés ellenére is bármi belekerülhet a szervezetembe. Visszahúzom a szárnyam, hogy ne világítson, úgy kisebb az esélye, hogy valaki, vagy valami rám találjon. Végigfekszem az ágon, és az égre nézek. A Holdból csak egy apró csík látszik. A csillagok látszanak.Figyelem őket, közben próbálok rájönni, mi történhetett a madarakkal, és hogy kerültek ide démonok. Talán egy vonat hozhatta be őket az erdőbe. De nem nem magyarázat ez arra, hogy minden állat eltűnt. Nem esznek húst, mert akkor Medál tetemét nem találtam volna sértetlenül. Márpedig akkor valami másnak is kell, vagy kellett itt lennie. Nem a vonatsínek felé mentek, az ellenkező irányba haladtak Medál tetemének holléte szerint. Tehát akkor északnak kell mennem, az erdő mélyébe. Remélem hamar megtalálom őket, és nem lesz túl nagy bajuk.... Halkan elalszom.
Másnap hajnalban erős fájdalomra ébredek.Felülök és megnézem a sebet. Fekete, mint az éj, és borzasztóan fáj. A bal lábam nem fogom tudni használni, így szárnyaimra lesz szükségem. A baj az, hogy egy nap 3-4 óránál többet nem vagyok képes repülni.Tehát maximum 2 órát haladhatok a családom után, a másik 1-2 óra az ellátásomra van szánva. Ki kell mosnom a sebet, szóval jobb, hogyha a patakot is keresem. Gondot okoz, hogy a fák fölött kell repülnöm, a fák lombja alatt ismerem a tájat, de felülről egész más minden. A reggeli után ráveszem magam és felrepülök. Könnyedén szállok a széllel szemben. Csodálatos, felszabadult érzés. A szél hátrafújja a hajam, becsukom a szemem, felemelem a fejem és szabadon fellélegezve hagyom, hogy a friss levegő átjárja a légzőrendszeremet. Érzem, hogy minden lélegzetvétel tisztít. Felynyitom a szemem, s letekintek a nyári tájra. Zöldellő fák, melyeket az érő gyümölcsök díszítenek. Gyönyörű. Előre tekintek, és elszörnyedek a látványtól: Kiszáradt, elfeketedett, kidőlt fák, alattuk vérfürdő és démonok. Tűz, hátrébb fekete lánggal égő tűz. Az erdő egy része már halott, és a többit is pusztítják. A lábam egyre jobban fáj, mintha kést forgatnának benne. Lejjebb ereszkedek, és leszállok az egyik fára, pontosabban a fa fölött visszahúzom a szárnyam és két lábra érkezek az egyik ágra. Bal lábszáram izma görcsbe rándul, a vérem megered. Kínomban rászorítok az egyik fölöttem lévő ágra, és csendben megvárom, amíg csillapodik a fájdalom. Egyesek hülyének találnák e cselekedetem, de ahogy a sebre nézek, látom, hogy a vér kimosta a fekete démonvért, majdnem tökéletesen. Mikor a fájdalom csillapodik, lazítok a markomon, kinyitom eddig összeszorítva tartott szemem, és körülnézek. A démonok össze-vissza rohangálnak, rengetegen vannak. Meg se tudom számolni őket. Fajtát nézek: Farkas-démonok, félvérek, árnyak, megszállók és megszállottak. Veszélyesek és sokan vannak. Felrepülök ismét, a patak felé megyek. Ki kell mosnom a sebet, így is sokáig vártam már. Elérem a patakot, leszállok mellé, és a hideg, tiszta vízbe teszem a lábam, mikor a cipőt levettem. Kimosom a sebet, és egy pillanatra elcsodálkozom: A seb eltűnik a fájdalommal együtt. Ekkor eszembe jut, hogy az erdő vizei gyógyító erővel bírnak. Angel családja szerint nem láthatóan kicsi tündérek élnek a vízben, és ők gyógyítanak, mostani eszemmel azt mondanám, hogy varázslat áll a gyógyítás mögött. Minél előbb meg kell találnom őket. De legelőször a démonokat fogom kitessékelni az erdőből.

Felállok és elindulok visszafelé. Kardom előveszem, de puskaként fogom használni. Haladok a démonok felé, leellenőrzöm a másik kezemben lévő pisztolyom tárát. Már hallom a morgásukat. Mikor meglátom az első fekete fát, mindkét fegyvert célzásra emelem, és sortüzet engedek a démonokra. Pár órás küzdelem után erről a részről ki lettek irtva a démonok és egyéb "szépségek". Elég fáradt vagyok, már nem látok élesen. A fejem szét akar szakadni a borzalmas ricsaj miatt. Fegyvereimet visszarakom a tokjaikba, és elhagyom a csatateret, felmegyek egy olyan élő fára, amiről nem látszik a pusztulás. Ez éjjel nem tudtam gondolkodni, ahogy eldőltem, már aludtam is.
Másnap később ébredtem, mint szoktam. Már 10 óra is lehetett. Csodás hangot hallottam: Madárcsicsergést. Szabad, víg dallamot énekelt. Számomra az akkor olyan értékes, felszabadító volt, hogy nem lehet szavakba önteni. Volt eredménye a tegnapi harcomnak. Felkelek, és keresni kezdem a madarat. Egy verebet látok a szemben lévő fán. Ez nagyon jó jel. Őszintén örülök neki. Mély levegőt veszek, lemászok a fáról és elindulok a csatatér felé. Ekkor megeredt az eső, én megyek tovább. Mikor elérem a célhelyemet, enyhe, büszke mosollyal nézem végig, amint a víz nyomtalanul eltünteti a démonok tetemét, a vért és a golyókat. A fák újra kizöldülnek, újra élnek. Gaia velem van. Arcom ismét érzelemmentes lesz: Angel-ékről semmi hír. És még mindig nincs tippem sem, mi történhetett velük. Az esőnek köszönhetően teljesen eláztam, de nem zavart. Szeretem az esőt, akárcsak felnevelőim és fajtájuk is. A hajamból csavarni lehet a vizet, ami azt jelenti, hogy szép hullámos lesz, amikor megszárad. Elindultam ismét észak felé. Nyomokat keresek. Délig semmi hír, de most, mintha látnék valamit!
-Angel? Angel!-Hallom Angel vijjogását, hív, engem. Odasietek hozzá, és megrémülök: ketrecek! Elfogták az állatokat! Soványak, gyengék. A kicsik és a gyengébbek elpusztultak. Félnek tőlem, még a családom is! Előveszem a pisztolyom, és a ketrec zárához illesztem a csövet. Meghúzom a ravaszt, mire a fegyver a maga nagy hangjával elsül. A madarak a ketrec ellentétes oldalához húzódnak. Kinyitom az ajtót, és megyek tovább, az összes állatot kiengedem. Angel odajön hozzám, elbeszélgetünk a nyelvükön. Én kezdem:
-Megvagytok?
-Többé kevésbé...Hova tűnél?
-Embereknél voltam, visszamentem a fajtámhoz.
-Megértem. Te hogy vagy?
-Jól, kivételesen jó hangulatom van.
-Kivételesen???!-Felém nyújtja a fejét, nagy szemeket meresztve néz a szemembe. Lehajtom a fejem.
-Az emberek teljesen mások, nem mindig, sőt, sosem vidámak. Nem játszanak, nincs kikapcsolódásuk, keveset mosolyognak. Rengeteg dolguk, problémájuk, és sok elvárásuk van. 50 év alatt alkalmazkodtam hozzájuk. Harcosként magas feltételeknek kell megfelelnem. Beleolvadtam az emberek szürke tömegébe, de sok tízezer embert mentettem már meg. És most titeket foglak.
-Szürke tömeg? Harcos? Számomra idegen fogalmak.
-A Harcos egy olyan ember, aki a saját életét is kockára téve megmenti a többit, legyőzi a rosszakat, mindig minden körülmény között példát mutat. Illedelmes, segítőkész, jó szándékú, de az érzéseit féltve elrejti. Jó kardforgató, megfelel a gondolkodása a feltételeknek, küldetésekre jár...
-És a szürke tömeg?
-Az embereknek sok problémával kell megbirkózniuk. Ezért elfeledkeznek pár dologról, mint például a szabadság, a törődés, a boldogság, az összetartás. És a sok elkeseredett ember alkot egy szürke tömeget.
-Tehát...Te sem vagy vidám? -Erre a kérdésre sóhajtok, és megrázom a fejem. Angel folytatja:
-De itt maradsz, és leszel, ugye?
-Nem. Nem maradhatok.
-De miért nem?!
-Angel, 50 évet éltem ebben, és már nem tudok belőle kiszakadni. -Oldalra lépve elfordulok tőle, úgy folytatom:-Elbúcsúzni tértem vissza hozzátok. Nem valószínű, hogy újra láttok, miután most elmegyek.
-De...! De...!
-Sajnálom, de nem ígérhetem meg. Viszont azt sem, hogy nem jövök többet. Sosem lehet tudni, mit hoz az élet.
-Lightning!-Érzem, hogy a kezemhez bújik, látom a szemén azt a keserűséget, azt a magányosságot, amit én legbelül érzek szüntelen, de sosem mutatom ki senkinek. Belesajdul a szívem, átölelem, és hosszú percekig nem mozdulunk meg. Érzem az apai szeretetét, a különös kapcsolatot, ami ennél az állatfajnál sokkal jobban megmarad, mint az embereknél. Egy cochobo sosem válik meg kölykétől, és a fióka is igényli a törődést.  10-30 generáció él együtt, együtt nevelik a legkisebbeket. Egy halk, barátságos vijjogás ébreszt ki gondolatomból:
-Ne menj!-Kér Angel kedvesen. Lehajtom fejem, s elengedem.
-Sajnálom, de ezt nem tehetem. Angel, engem várnak, mint Harcosra, rám számítanak.-Sóhajtok egyet, s a ketrecekhez lépek gyártót, vagy tulajdonost keresek rajta, de nincs felirat. Ahogy Angel lehajtott fejjel elmegy, a szívem megszakad. Háttal a ketrec hideg rácsának dőlök. Miért zárhatták őket be? Ezen tűnődök. Az állatok esznek, a ragadozók zsákmányaikon össze-összevesznek. El vagyok keseredve, de nem látszik arcomon. Csak tűnődök, várom a holnapot.

Belerúgok a vasba, erre a ketrec mögöttem összedől nagy hanggal. Egy ismerős férfi hangot hallok, és rögtön felismerem, Caius Ballad, ellenfelem, bár régen társam volt.
-Hé! Ki tombol?!- Mikor ideér, és meglát engem, kacéran elvigyorodik, lila szeme engem fürkész, kék szememmel találkozik. Vigyora nem múlik el, hangja ismét felcsendül:-Lightning Farron! Gondoltam, hogy megjelensz, ha az erdődet letámadom.
-Mit akarsz?!-Cseng hangom élesen, hidegen, ellenségesen.
-Hű, hangod, mint egy erős csattanás!
-Csattanás...! Kaphatsz, ha kérsz.
-És agresszív.- Vigyorogva közelít felém, előveszem a kardom. Ő lassú mozdulattal emeli le hátáról a fegyverét. Mindketten tudjuk, hogy mit akar a másik. Nem egyszer ütköztünk már meg. harcban is, gondolkodásban is, és egyéb témában is ismerjük már egymást. Ismerem a technikáit, a varázslatait, és előnyben vagyok: én sokat változtam. Legutóbbi találkozásunkkor még katonaként egész más szabály szerint éltem, más technikákat sajátítottam el. És ezeket ő nem ismeri. Közeledik még mindig, s közben szemez velem. Világossá válik előttem, hogy nem változott. Engem akar, élve, hogy a fogja legyek. Csak éppen nem áll ez szándékomban. Ideér, megszólal:
-Miért kell harcolnunk, hidd el, nem szeretnék.
-Sok minden van, amit nem szeretnénk.
-Ez igaz. És mióta vagy ilyen bölcs?
-Sokat változtam az elmúlt idő alatt.
-Gondolod, hogy le vagyok maradva?- Meglendíti felém kardját, kivédem.- Miért  kell küzdeni, ha meglehetünk békében? Kedvesem, tündéri, makacs kis angyalom!
-Ha tovább becézgetsz, a gyomrom tartalmát  kiadom...!- Ismét támad, lábra, így felugrom.
-Bírom ezt a véleménynyilvánítást, hogy úgy káromkodsz, hogy egy csúnya szó sem hagyja el a szád.
-Nem szokásom...-Most én lendítem a fegyverem, nyakra célzok, de kivédi. A pengék hangos csattanása után folytatom a mondatot:- Csúnyán beszélni. Engem másképp neveltek.
-Ó, hát persze, ebben nem is kételkedek.
-Több csapás, kevesebb beszéd, és akkor még el is fogunk fáradni!- Közlöm vele, és újra támadok, nyakra. Kivédi, és váratlanul a másik kezével üt, ökle a hasamon landol, nagy erőt merített azzal, hogy a lendület fokozására törzsével is fordult. Fáj keze nyoma. Ahogy ökle ellazult, oldalam megsimítva átölel, és megtámaszt. Ellököm magamtól, felegyenesedek a hasamon érzett fájdalommal nem törődve. Már támad is, kivédem. Néz rám, mintha nem értene valamit. Szúrós szemmel nézek rá, hangom fagyosan cseng:
-Aljas húzás volt, nem sportszerű!- Az utolsó szót még mondtam, mikor újra lecsaptam. Kivédi. Düh lesz úrrá érzelmeimen, érzem, ahogy a harag elönti testemet forrósággal. A fejem szét akar robbanni. Újra támadok, kardom eltalálja a vállát, de eltéríti a fegyvert, mielőtt levághatnám a karját.
-Szóval tényleg vérre megy a játék?- Kérdezi sziszegve, meglepetten.- Tényleg megváltoztál!
-Én mondtam.- Ismét letámadtam, egy ugrással, és egy jó erős csapással próbáltam a fejét kettévágni, de gyorsabb volt, és ezúttal kardja csapódott nekem, páncélomnak köszönhetően csak egy erős ütést kaptam.
-Viszont én is fejlődtem.- Pár percig nem tudtam felkelni, mert az ütés miatt egy fának csapódva a hátamat is bevertem. Fáj. Felém indul Caius, odaáll elém, fekszem a talajon, végezhetne velem. Kardját a magasba emeli, de még nem tudok védekezni. A kard elindul a fejem felé nagy sebességgel, majd beleszúródik az orrom előtt a földbe.-Elég sokat fejlődtem... De nem felejtettem el az ígéreted, és azt, hogy hozzám tartozol.
-Soha!- Ordítom, felpattanok, és újra támadok. A düh, a harag, és a bosszúvágy újabb erőt adott, és elnyomta a fájdalmam érzetét. Fogalmam sincs, mi történt a következő 2-3 pillanatban, de karjai között találom magam, a fegyverem Caius mögött van a földön, míg Caius-é a kezében. Eldobja a kardját, és magához ölel, meglepődésemre egész meleg az ölelése. Megpróbálok fordulással kiszabadulni szorító öleléséből, de nem enged. Közelebb hajol. Én minden erőmmel próbálok szabadulni, de nem ereszt. Elfordítom a fejem, hogy megakadályozzam ajkaink találkozását. Ez neki nem tetszik. Fejem után hajol, én pedig bokán rúgom. Felszisszen, és a lábaimra lép. Nem bírom a lábaimat kivenni az övéi alól. Ismét a számhoz hajol, tekintete a szememet fürkészi, de félelmet nem, csak erős dühöt lát benne. Elvigyorodik, egyik keze a tarkómra érkezik, másik keze még mindig szorosan tart. Még mindig fürkészi a szemem, de nem okozok neki akkora örömet, hogy lássa félelmem. Elrejtem ezt az érzést, ez dühíti, látom rajta, hogy egyre idegesebb, de a hideg, makacs, határozott tekintetem nem változik. Ismét próbálok szabadulni: rángatózom, forgolódok és próbálom kiszedni lábam "bilincséből", sikertelenül.
-Hogy-hogy nem félsz e szorult helyzetben?-Kérdezi, és még közelebb hajol.
-A félelem nem old meg semmit, és nem fogok a kedvedre tenni vele.
-Szóval nem félsz...-Még közelebb hajol, gonosz, kegyetlen, hideg tekintettel mélyed a szemembe, állom a tekintetét.
-Miért nem engedsz?-Suttogom, nem is tudom, miért, vagy hogy mit várok, de - nem kis meglepődésemre - elenged, ellép tőlem. Megkönnyebbülten sóhajtok, Caius elém lép:
-Miért nem csináljuk vissza? Úgy, mint akkor!-Átöleli a derekam, de most nem tiltakozom annyira, sőt, egyáltalán nem. Folytatja szavait:- Devil Black o. B., a legjobb, a legyőzhetetlen, Sötét Harcos, Záfrik, Istenünk kedvence voltál. Az én párom, feleségem, és harcostársam. Az ígéreted, hogy visszatérsz, él, és élni fog, bármit teszel.
-Soha nem leszek a tied! Devil halott, Lightbning szabad!
-Lightning is az enyém! Bármilyen nevet használhatsz, Lightning Farron, vagy Devil Black of Ballad!
-Nem, Caius, ez nem olyan egyszerű. Devil Black hozott egy döntést, hogy betársul a Farron lány ikertestvérének, és ártalmatlanná teszi őt, hogy Záfrik ne sérülhessen miatta. Ennek a kérésnek, küldetésnek eleget is tett, de Devil ezzel ki is halt belőlem. Az utolsó csábító már nem csábít, és nem öl. Lightning Harcossá lett az évek alatt.
-Szóval Devil nincs Lightning-ban. És majd  el is hiszem...
-Ez van ha hiszed, ha nem.
-És, Light, te miért nem fogadod el a tényt? Szeretlek, és meg foglak szerezni. Egyszerűbb lenne, ha nem ellenkeznél, hisz az esküd elől sokáig úgysem bujkálhatsz.
-Egy jó barátom azt mondta, rettegj a türelmes ember haragjától. Valljuk be, nem te vagy a türelmes!
-Drága Devil, fekete ördögöm! Te sem vagy türelmes, és ezt a tulajdonságot egy kiképzés sem adja meg.
-De van egy türelmes barátom, aki rád van szállva.
-Félnem kéne tán?- Még közelebb jön, kardom mögötte a földön hever. Átölel, most nem erősen, mozdulata egész gyengéd. Én sem utasítom el azonnal... Ellágyít... Háttérbe szorul bennem a harag, de tekintetem nem változik. Magához húz, ölelése egészen jólesik. Most nem akaratos, és nincs benne gonosz szándék. Megnyugtat. halkan szól:- Light, nincs senkid... A testvéreidnek nincs rád szüksége, barátaid nincsenek... Engedd, hogy a párod legyek!-Ismét szabadulni próbálok, de nem enged. Hideg tekintettel nézek a szemébe, és látom, hogy becsukja. Feje közelít az enyémhez. Hagyom, hogy megcsókoljon, de nem viszonzom csókját. Mire észbe kapok, már nyílik fel újra a szeme, feje elhátrál az enyémtől. Büszke mosolyával jelzi, hogy elérte, amit akart. Nyugtató, biztonságot nyújtó öleléséből még mindig nem enged.
-Hagytad, hogy megcsókoljalak..-Szólalt meg suttogva.-Miért, ha ily ellenségesen néznek rám gyönyörű, kék szemeid?-Nem feleltem, csak hátraléptem, de nem engedett ki karjai közül.- Te sem tudod, igaz?- E kérdésre bólintottam. - Én tudom, Devil. A párom vagy, a partnerem, a társam, minden értelemben.
-Soha többet nem lehetek az, Caius.
-Nem lehetsz... Ki nem engedi?
-Te nem ismered a becsület szót... Se a hűséget. -Szavaim még mindig érzelemmentesek. Rám néz.
-Mert te igen?- Meglep kérdése, hallgatok. Bár szabadulnék meleg, szerető öleléséből! Nem akarok ismét az ő tulajdonába tartozni. Devil, ő egy kegyetlen bérgyilkos volt, de Lightning Harcos! Megvetésre méltó lenne már az is kollégáim szemében, ha párt választanék, nemhogy egy bűnözőt! Amodar kapitány úr keresztbe le is nyelne! megint közeledik Caius feje... Egyik keze feljebb emelkedik, finoman ujjai közé fogja állam, hogy ne fordíthassam el a fejem. Most nem csókol meg, csak az arcomra ad egy puszit. -Elmehetsz.-közli, s másik keze is elenged. Nem szólalok meg, csak némán bólintok. Furcsa, már nem félek... De egészen elgyengültem csókjától. Elindul az erdőbe.
-Várj!-Szólok utána. megáll, megfordul, és érdeklődő szemekkel néz rám.
-Miért?-Kérdez vissza.
-Tudnom kell valamit.-Látom, hogy felcsillan a szeme, folytatom:-Ki zárta be az állatokat?
-Fogalmam sincs.
-Szóval hazudtál...? Látod, Caius, többek között ezért nem működik a kapcsolatunk...- Erre nem felel, csak szótlanul továbbmegy. Figyelem egész addig, amíg el nem tűnik a szemem elől.

Halkan sóhajtok. Magam sem tudom, mit szeretnék, mit gondolok Caius-szal kapcsolatban. Lehajtom a fejem, és Angel felé indulok. Hűl az idő, esteledik. Fázva bújok a madár szárnya alá. Felmelegít, és halkan szólva odahajol hozzám:
-Miért tűröd, ha nem szereted, és miért utasítod el, ha igen?
-Fogalmam sincs, Angel. Azt se tudom, mit érzek. Csak hát.... Én Harcos vagyok, ő bűnöző. A dolgom lenne börtönbe juttatni tetteiért, és a Harcosok amúgy is magányosan élnek.
-Tényleg ezt szeretnéd, Light?
-Igen...
-Nem vagy határozott, tehát nem vagy benne biztos.
-Angel, ez nekem megfelel. A többi nem érdekel.
-A te életed, Lightning, de nem fogod bírni. Hosszú ideig nem.
-Majd meglátjuk...- Leereszkedik a földig, összekuporodok mellé, hogy szárnya alól ne jöjjek ki. Elalszunk.
Másnap hajnalban Angel mocorgására ébredek. Próbál felébreszteni. Nyújtózom egyet, úgy jelzem, hogy ébren vagyok. Egy lágy, gyengéd, ártatlan, angyali énekhez hasonló hangot hallok:
-Ébredj fel, emberi lény!-Felpattan a szemem, előjövök, és magam is elcsodálkozom a látványtól: Páros ujjú paták, mint az őzé, csak ezüstös, fehéres, nem is tudom mihez hasonlítani e színt. A szőre hófehér, láthatóan selymes, puha, és szinte világít. A lába olyan, mint egy lóé. Feljebb emelem tekintetem, és egy ló izmos testét látom, szőre ugyanolyan hófehér, és enyhén világít. Sörénye, mint a téli napsugarak, hófehér függönyként lóg le nyakáról. Gyémánt kék szemébe nézek, ragyog benne a jószándék, a szeretet, az ártatlanság. Arany színű csavart, de egyenesen magasodó szarv koronázza homlokát. Féltérdre ereszkedem, és meghajolok az unikornis előtt. Ismét hallom csodás hangját:
-Kelj fel, és nézz a szemembe, kérlek!- Miután engedelmeskedek, folytatja:- Hallhatom a neved?
-Lightning. Lightning Farron.
-Én Hajnalfény vagyok. Szeretném megköszönni segítségedet.
-Tudja hogyan kerültek ide a démonok? Vagy honnan?
-Bár tudnám...! És tegezz, kérlek!
-Lehetetlent kér tőlem. Semmit nem tud?
-Nem itt van a vezetőjük, nyugatról tértek be az erdőbe. A növényektől kapják az energiát, ami őket táplálja. Többet nem tudok.
-Sokat segített. Köszönetem az öné.-Meghajolok előtte, hogy elköszönjek, aztán elindulok nyugat felé. Hallom patája furcsa, jellegzetes hangját, melyet leginkább egy tóba hulló kő loccsanásához tudnék hasonlítani. Lépteiből tudom, hogy ő is elment. Furcsa... Az unikornisok csak legendákban, mesékben léteznek. Sosem hittem másképp. Tudományosan nincs bizonyítva a létezésük, csak vannak, akik azt állítják, hogy láttak egy-egy példányt. Érdekes, hogy a legendákkal ellentétben nem ménesekben élnek. Hát, én egy dologban vagyok biztos ezzel kapcsolatban: Ha valaki tudná, hogy láttam egyet, diliházban végezném. Tűnődésemből egy démon váratlan támadása ébreszt fel. Elvágódok a földön. Előkapom a kardom, és a most rám ugró démont vágom vele ketté, aztán átfordítom a fegyverem pengéjét, szabaddá téve ezzel a csövet, fordul a markolat is, és golyót engedek a köpenyemet szorongató démon koponyájába. Letámadtak, ez jó jel, közeledhetek rejtekhelyükre. Felállok, és megyek tovább. Már érzem a szagukat. Nem túl kellemes, sőt, gyomorforgató egy bűz ez. Ahogy tovább megyek már látom az elfeketedett növényeket. Hozzáérek az egyikhez, mire az porrá lesz. Tökéletes pusztítás, hibátlan munka... Kardomat ismét használnom kell, golyókkal irtom a seregként özönlő démonokat. Estére se fogynak el. Ismét hűvös van, és sötétedik. Meglepődésemre Caius megjelenik mellettem:
-Kell egy kis segítség, nemde?
-Hm...!-Felelem, és enyhe, de gúnyos félmosollyal pillantok rá. Együtt hajnalra végzünk a többmilliós sötét sereggel. Körülnézünk a területen, de semmi védelemre szorulót nem találunk.
-Mit védenek ennyire?-Caius kérdésére minden megvilágosodik előttem, hogy miért voltak itt démonok, hogy miért nincs itt semmi rejtekhelyre vezető nyom. Szemembe düh és hidegség költözik.
-Elterelés. A lényeg máshol van. Valószínűleg az erdő másik részében tombolta le a valódi sereg az erdőt.
-De ha ez egy elterelő sereg volt...Mekkora létszámú a teljes csapat?!-Engem is ez a kérdés aggaszt.

-Lightning!-Utánam szalad, mert elindultam visszafelé.- Hova mész?
-Tőled el.
-Ne csináld már!-Megfogja a kezem, megállít.- Próbáljunk meg összedolgozni. Mint anno, Devilként csináltuk, kérlek! Segítsük egymást! Kérlek...!
-Szánalmas...-Nem méltatom pillantásra sem, mennék tovább, de erősen fogja a kezem. Megint észre kell vennem, hogy egy bizonyos határon belül, de ő irányít. Megadóan sóhajtok, és fejem bólintva billen.- Próba. 2 napod van.
-Pihenjünk le, alvásra szükség van. És változtathatnál tekinteted értelmén... Olyan ellenséges...!
-Zavar?- méginkább szúrós tekintettel nézek rá. Közelebb húz magához, de kiszenvedem magam karjai közül, és megyek tovább Angel-ék felé. Követ, és ez idegesít, de kénytelen vagyok eltűrni. Angel sokkal jobban nézett ki, mint ketrecében, de látszott rajta, hogy ő, velem ellentétben végigaludta az éjszakát, nem fog velem aludni. Így felmászom az egyik fára, olyan ágat választok, ahol Caius még véletlenül sem tud a közelemben aludni. Nem törődve a férfival, mély álomba merülök. Mikor magamhoz térek, nagy meglepetés fogad: Caius karjai között fekszem. Körülnézek, egy szobában vagyunk, egy ágyon. Ő még alszik. Kinézek az ablakon, még az erdőben vagyunk. Óvatosan megpróbálok felkelni, de megszólal:
-Ne menj el...!-Hangja halk, keze utánam nyúlva a levegőbe markol. Az ablakhoz lépek vele nem törődve, és körülkémlelem a tájat. Nem ismerős, fogalmam sincs, hol vagyok. Caius hátulról átölel. -Hogy aludtál?
-Kellemesen.-Felé fordulok-Hova hoztál?- kérdem halkan.
-Itt lakom. Pár hónapja legalábbis.
-Akkor tudod, mikor jöttek be a démonok?
-Nem. Miattuk jöttem ide én is.
-Miattuk??! Mióta segítesz te erdőkön??!
-Amióta a párom kedvenc erdejéről van szó. Na meg közrejátszik az is, hogy a harcosok megharagudtak rám egy kicsit társuk meggyilkolása miatt...
-Hm..!-Egészen kedves tekintettel nézek rá, enyhén mosolyogva, látom a szemén, hogy ennek örül. De semmiben sem vagyok biztos. Talán ő sem tudja, hogy pontosan mit szeretne. A közeledéséből ítélve nem akar rosszat, de nem határozott. Próbál meggyőzni, kedveskedni, segíteni. Figyelem a szemét, ami reménytől csillogva néz vissza rám. A vállára hajtom fejem, most jólesik közelsége. Simogatni kezdi a hátam, de most nem utasítom el. Maradunk így kb. 10-15 hosszú percig. Aztán elenged, az ajtóhoz megy, át a konyhába, és a kardommal a kezében tér vissza. Felém nyújtja, elveszem tőle, és elrakom. Ismét közelebb lép hozzám, rám mosolyog.
-Még vannak démonok.-Mondom, mire mosolya eltűnik.
-Nem ér rá, igaz?
-Amíg várunk, a növények pusztulnak. Nincs idő.
-De szén lesz belőlük, gyönyörűen égő feketeszén. Drágán el lehet adni.
-Remélem a pénzből golyókra költesz, amivel a démonok fejét lövöd szét! Elvégre, a növények nagy árat fizetnek azért a pénzért.
-Megfogtál...-Közvetlen elém lép, ismét átölel.
-Szeretethiány?- kérdem, és eltolom magamtól.
-Nem, a Te hiányod. Te hiányzol.
-Mindjárt elkezdelek sajnálni..!-Tekintetem ismét hideg.
-Ezt mondom, hogy ha itt vagy sem vagy velem.
-Hűvös van, nem?
-Hűvös??? Fázol?-Kérdésére bólintok, majd libabőrös kezemre nézek.- Felmelegítselek?- Kérdi kacér mosollyal.
-Kötve hiszem, hogy egyformán értelmezzük e kérdést...
-A piszkos fantáziád még mindig megvan, Devilből...
-Ez gyógyíthatatlan, kezelhetetlen tulajdonság.-Közelebb lép, kezeimet a falhoz szorítja, fejem mellé. Azt hiszi, nem tudok szabadulni, de ráhagyom. Ajkaimra hajol, és hosszú csókot ad, mit nem viszonzok. Hozzám simul, így teljesen a falhoz nyom. Csókját egyre  kellemesebbnek érzem. Egy kezével fogja meg mindkét kezemet a fejem fölött. Másik keze végigsimít arcomon, cirógatva áthalad a nyakamon, és oldalamat simogatja. Ekkor nyelvét is a játékba hívja, viszonzom csókját. Majd elválok szájától, és kezeimet mozgatom, hogy elengedjen, de nem teszi.
-Engedj..! Engedd el a kezem!
-De nem mész el!-E szavaira elvigyorodom.
-Megint kétértelmű...!-Elenged, átölelem, és megcsókolom...
Később kimegyünk az erőbe, hogy démonvadászatot tartsunk, de a démonokat most  nem leljük meg, és Hajnalfénnyel sem találkoztam. A családomnak nem esett bántódása.
-Vajon a démonok elpusztultak a támadásunk miatt?-kérdezte Caius.
-Lehetséges. De arra még nem kaptam választ, hogy honnan jöttek...
-Nem mindegy az? Már nincsenek.
-De ez nem garancia arra, hogy vissza sem térnek.
-Kettőnk helyzete akkor most...?-Mikor észreveszi, hogy ebből nyertesen nem jön ki, témát vált.
-Amennyiben senki nem tudja meg, van esélyed.
-Miért? Senkinek egy szót se...!
-Harcostársaim meg is ölnének, ha a fülükbe jutna a hír...
-Ez esetben hallgatok.
-Reméltem is!-Bár enyhén mosolygok, szemem komoly, és fegyelmező. Megadóan sóhajtok, és elgondolkodom: Egy hete még Caius az ellenségem volt, sokat ártott nekem, most meg? Én bújok a karjai közé. De nem is érdekel... Nem Neki adtam esélyt, hanem Kettőnknek. Nagy veszélybe sodortam ezzel magam. Vajon kiáll majd mellettem, ha a harcostársaim ellenem fordulnak? Vagy Amodar kapitány? Szembe merne vele szállni értem? Vagy ha távozásra kényszerítenek, akkor utánam jönne? Felmerül bennem a kérdés, hogy mennyit ér ő nekem? E kérdés megválaszolatlan, és ebből rögtön tudom, hogy közös utunk nem lesz hosszú, de elvezet valahová. Tapasztalatokat ad, olyanokat, melyet a másik, magányos út nem ad meg nekem. Hogy jó vagy rossz tapasztalatok lesznek-e ezek? Az a jövőben derül ki.

Gondolatomból csörgő telefonom riasztott ki. Amodar kapitány hív. Felveszem a telefont, és kiképzésem szerint köszönök:
-Tiszteletem!
-Szép napot, Farron! Mivel tölti szabadidejét?
-Újabb feladat megoldásával.
-Valóban? És milyen feladat?
-Valhalla erdejében démonok pusztítottak, őket legyőztem, kiirtottam, de jöttük helyéről semmit sem tudok.
-Értem. Ne legyél egyedül, azonnal küldök melléd egy tapasztalt Harcost!
-Nem szükséges, ha akad más elfoglaltsága  a Harcosnak!
-Dehogynem! Még a végén bajod esik. Hány démont irtottál ki?
-Ö...2-3 milliót...
-Akkor nem tudsz meggyőzni. Még jó, hogy felhívtalak, ifjú Harcos! Tapasztalatlanságod látszik, de ez most még nem baj. Nagy harcok állnak még előtted, és éppen ezért vigyáznom kell rád. Nem semmiért lettél ilyen hamar Harcos. Ezt sose feledd! Na, kit is tudok küldeni...?- Feszülten figyelek. Nem jut eszembe semmi, amivel lebeszélhetném róla. Ha Caius-t megemlítem, nem csak ő kerülhet rácsok mögé, de ha egy Harcos lejön az erdőbe, akkor nem fog semmit érni a szavam. jól ismerem már őket. Egy fiatal harcos majdnem egyenlő egy rabszolgával:dolgoztatják, megalázzák, irányítják, lenézik, megverik, és a kapitányok büntetése is őket sújtja.Viszont ennek az előnye, hogy könnyebben el lehet viselni az elrablással járó lelki és testi fájdalmakat. Tudom, én már tapasztaltam.-Ricsit küldöm!-Megugrok a kapitány felkiáltására. Ricsit?! Ő a legszemetebb!-Ő pont ráér, és jót tesz majd neki az erdei levegő!-Leteszi a telefont. lehajtom a fejem, Caius átölel, s a fülembe súgja kérdését:
-Mi baj, Kedvesem?
-Egy óránk van pontot tenni az ügy végére.
-Akkor mire várunk?
-Semmi...-Megzavar telefonom csörgése. Nem írt ki nevet, felvettem.-Igen, tessék?-A telefonban megszólaló hang ismeretlen volt számomra: sötét, mély, kísértetiesen visszhangzó:
-Mikor az ég vöröslik,
 S az eső vörösen folyik,
 Egy ismert, s mégis ismeretlen lény
 Fogja elhozni a tiszta, igaz fényt.
 De a lényt rácsok tartják.
 A kérdés, hogy időben kiássák?-A telefon elhallgat, a hívásnak vége lesz. Caius összevonja a szemöldökét, ránézek:
-Ez egy rejtvény.
-Vörös égből vörös eső?!-Kérdezi Caius.- Ez valami vicc?
-Engem az ismert, és mégis ismeretlen lény érdekel. De mi van vajon elásva, és hová?
Nem tudom. Ehhez több információ kell. Talán az idő válaszolni fog...
-Vörös eső... Vajon vérre gondol?
-Szerintem inkább varázslat. A véresőhöz vagy repülő lények, vagy varázslat kell, és a varázslat a valószínűbb.
-Léteznek. Griffek, sárkányok, főnixek, pegazusok... és a többi.
-Pff...! Hiszem ha látom...!
-A vírusokat se látod, mégis tudod, hogy léteznek.
-Megint nyertél.
-El kell menned, el az erdőből.
-Miért, Light?
-Egy Harcostársam jön, Amodar kapitány úr elküldött egy idősebb Harcost a védelmemre.
-Hagyjalak egyedül egy szemétládával? Szerintem te sem így ismersz...
-Muszáj, különben mindkettőnknek annyi.
-Nem fog bántani?
-Kibírom.
-Így nem hagylak magadra!
-Értem ne aggódj. Mondtam: kibírom. Ha rájössz valamire a rejtéllyel kapcsolatban, hívj fel.
-Lightning...!-Szorosan átölel, és finoman, lágyan megcsókol. Viszonzom csókját, melyet egy számomra ismert hang zavar meg. Egy férfi. Megjelenik előttem a képe: Kidolgozott, izmos felsőtest, erős, nem vékony karok, vállig érő, szőke haj, és ártatlannak tűnő, kegyetlenségtől csillogó szemek. Ő Ricsi.
-Lightning?! Caius?!-Mindketten ránézünk. Szúrós szemmel néz rám.- Amodar tud róla?
-Nem szükséges tudnia.-Válaszolom neki. Közelebb lép, fenyegetően felemeli a kezét, mire összébb húzom magam.
-Ne merd!-Hallok egy csattanást, és látom, hogy Caius megfogta a kezét.
-Hagyd!-Szólok rá.-Csak rontasz a helyzeten.-Caius morran egyet, és ellép mellőlem. Ricsi viszont felém lép:
-Ront a helyzeten?! Szerinted lehet rontani a helyzeteden?!-Meglök, erősen, én elvágódok a földön. Belerúg az oldalamba. Ismét fájdalom lesz úrrá testemen.-Zöldfülű. Nem tudja, mit szabad, illetve mit nem! No nem baj.-Ruhám nyakánál fogva felemel, a lábam nem éri a talajt.- Majd én megtanítom neki a szabályokat!-Letesz, egyik kezével elenged, és olyan pofont kever le, hogy beleszédülök. Másik keze is elenged, valószínűleg Caius szólt bele. Térdre esek. Fáj az oldalam, a hasam, és az arcom. Hallom, ahogy eldurran egy pisztoly, és Caius felordít. Odakapom a fejem, és látom, hogy Ricsi a lábába lőtt.
-Ezért +5 évet leszel sitten!-Emelte fel a hangját Ricsi, majd felém fordult.-Veled ezt meg külön le fogom játszani! De nem itt és nem most.- Ismét belém rúg, mire hanyatt borulok. Védekezésre se erőm, se bátorságom. Előveszi a fegyverét, ami egy hosszú ostor. Félelem lesz úrrá rajtam, akarva, vagy akaratlanul, de könyörögve nézek rá. Ez nem hatja meg, kezét a magasba emeli, kígyószerű fegyvere lendül először hátra, majd nagy sebességgel előre...
 Hogy meddig járt a keze? Fogalmam sincs, de amikor megállt, már lélegezni is fájt. Nem mertem magamra nézni. Ezt látná Amodar kapitány! Ricsi sem állna egyhamar lábra. Ekkor támad egy jó ötletem. Előveszem a telefonomat, és kezdeményezek egy videóhívást Amodar kapitánynak. Szerencsémre felveszi. Összevonva a szemöldökét megkérdezi síró szememet és folyó véremet látva:
-Mi történt veled?!
-Caius volt!-Szólal meg Ricsi.
-Nem!-Szólalok meg erőtlenül, halkan.-Richárd tette.
-Hogy?!-Kérdez vissza Amodar.-Miért tette volna?!
-Kérem, higgyen nekem!-sírtam.
-Hozd el őket, Ricsi!-Dönti el sorsunkat Amodar.-Az erdő pedig a te kezedbe kerül, Ricsi.-Ezzel leteszi a telefont. Könnyeim és vérem is kezd elfogyni. Szépen elsötétül előttem minden.
 Mikor magamhoz térek, egy fehér szobában vagyok. Minden fehér színű idebent. Egyedül vagyok, egy vastag takaró alatt. Az egész testemet kötszerek, fáslik borítják. A fájdalom hamar visszatér. Minden egyes ütést érzek. Ráadásul fázom. Caius...! Vele mi történhetett? Könnyeim két csíkban ismét mosni kezdik arcomat. Ő valószínűleg már egy börtönben van... Az ajtó kilincse kattan. Halk nyikorgással elkezd kinyílni. Nem kis meglepődésemre Sepiroth lép be rajta. Hosszú, fehér haja egyenesen ereszkedik a föld felé, sárga hüllőszeme rám irányul. Caius jó barátja. Odajön mellém, leül az ágyam mellé.
-Csúnyán összevertek.-Szólal meg halkan.- Lekezeltem a sebeidet.
-És Caius?-Kérdezem rögtön. Meglepődés látszik az arcán, csak percek múlva tud felelni:
-Ő is jól van. A sebét elláttam, most alszik.
-Jó.- Bólintok-Pihenjen.
-Pihenjen???-Nagy szemeket meresztve néz rám.-Mióta lett fontos számodra?
-Nem tudom. Ricsivel mit csináltál?
-Én semmit. Caius  leverte, amikor rátok találtam.
-Hol van Caius? -Megpróbálok felülni, de erőmből nem futja rá. Vacogni kezdek. Fázom.
-Ho-hó! Lassabban! -Finoman lenyomva visszafektet az ágyra.-A szobájában van. Odavigyelek?-Kezét a homlokomra teszi, én pedig bólintok.-Nem vagy lázas... Hideg sincs... Miért fázol?... hm... Ki tudja?-Óvatosan karjaiba emel, és az ajtó felé indul velem. Amikor lerak Caius mellé, és otthagy, rájövök, hogy szeretem Caius-t. Szeretem Őt. Figyelem, ahogy alszik mellettem, békésen, nyugodtan. Mellkasa lassan emelkedik és süllyed. Szeme lassan kinyílik, rám néz:
-Light...!-Közelebb jön, átölel és betakar. Karjai nagyon óvatosan fonódnak sérült testem köré. Hozzábújok, leteszem a fejem az övé mellé. A szemébe nézek.- Mint egy törött szárnyú kismadár...!-Szól halkan, és nyom egy puszit az arcomra.
-Egy sérült kismadár, aki szeret téged.-Teszem hozzá halkan suttogva. Végigsimít arcomon.
-Aludj,, kismadár, óvó fészked leszek, ha nem hagysz itt, megvédelek.- E szavai enyhe mosolyt csalnak arcomra.  Becsukom a szemem, és csendesen elalszom mellette.

Másnap reggel -fogalmam sincs, hogy történt, de- arra ébredek, hogy egy seb sem csúfítja alakomat. Caius mellettem alszik, a karjaim között. Nagyon aranyos. Kedves, ártatlan, mint egy rossz gyermek álmában. De Amodar ehhez mit fog szólni? Most nem fázom, de kiráz a hideg a gondolattól. Ha a Harcosok elveszik Őt tőlem? Mihez kezdünk egymás nélkül? Ismét hozzábújok, szorosan magához ölel. Megint nem alszik. Vagy csak nem mélyen? Csak azt tudom, hogy finom, meleg ölelése hamar megnyugtat. Lágy hangja furcsa, de kellemes érzéssel tölt el:
-Jó reggelt!-Mosolyodik el.
-Neked is.-Bólintok mosolytalanul.
-Mi baj?
-Egy csomó időt elpazaroltunk, és gőzöm sincs a rejtély megoldásáról.
-Hogy is szól?
–,, Mikor az ég vöröslik,
S az eső vörösen folyik,
Egy ismert, mégis ismeretlen lény
Fogja elhozni a tiszta, igaz fényt.
De a lényt rácsok mögött tartják,
A kérdés, hogy időben kiássák?”
-Ja, tényleg!… „Mikor”, tehát egy időpontra kell várni.
-Ha még nem történt meg az, az a vörös eső… De mi lehet az ismert, s mégis ismeretlen lény?
-Talán egy angyal?-Oldalra húzza a száját, és folytatja.:-Vagy valami még nem ismert lény…
-Ezzel mire gondolsz?
-Ha nem angyal, akkor mi hozza el az igaz fényt?
-Igaz fény… Nem lehet, hogy ez is egy szimbólum?
-Hm?
-A háborúskodás jó és rossz között sosem fog megszűnni. Addig nem lesz tiszta, igaz fény..
-Igaz lehet…-Elgondolkodik feltételezésemen.  Figyelem.- Vagyis ez nyilvánvaló. A jó és rossz örökké él.
-Örökké él, és küzd egymással. Egymással, és egymás ellen, és mégis egymásért.
-Hogy? Ebbe belegabalyodtam….
-Rossz a rosszal és jó a jóval is harcol, tehát egymással harcolnak egymás ellen: Rossz és jó. És az egymásért ezért van, mert fejlődnek. Minden harc után, új technikák, erősebb, gyorsabb mozdulatok, élesebb, vagy nagyobb hatáskörű fegyverek, és a többi, és a többi….
-Értem.
-Térjünk vissza az erdőbe.-Telefonom miatt ismét meg kellett szakítanom mondatom. Ugyanaz a hang szólalt meg, amikor kihangosítottam a hívást.:
-Tik-takk lassan lejár az idő,
Ahol voltatok, ott vár majd ő
Véredet, ahol hagytad, azt szimatolja,
S ontására karma hegyesre csiszolva.- És leteszi.
-Ez mit jelenthet?- Nézett rám Caius
-Valami démonszerű lény lehet. Ahol Ricsivel találkoztunk, oda kell mennünk.
-De akkor az a lény a véredre szomjazik, tényleg ésszerű lenne odamenni?
-Nem félek, és egyébként is, mellettem leszel.
-Ebben az egyben biztos lehetsz.-Megcsókol, viszonzom.- Na, induljunk, ha muszáj.
-Muszáj.-Enyhén elmosolyodom, aztán Caius után én is felállok, de lábaim nem tartanak meg, ha Caius nem kap el, visszaesek az ágyra.
-Biztos, hogy el akarsz jönni?-Kérdezi aggódva. Bólintok, és megállok a lábamon. Ekkor jut eszembe, hogy Caius lába megsérült, de úgy tűnik, ő is meggyógyult, nem csak én. Záfrik, úgy tűnik, támogatod e kapcsolatot, d kérdem: Miért? Nem vagyok biztos magamban, sőt, semmiben! Kérlek, segít megértenem, segíts bíznom! Lehunyom a szemem, mély levegőt veszek, majd enyhén meglepődöm, amikor szemem előtt ugyan nem, de a fejemben válaszol: Azt teszem. Lesápadok, és visszaesek az ágyra, szemeim kinyílnak, és elkerekednek.
Hogy milyen hangon szólt hozzám? Nem vagyok képes szavakkal leírni. Caius letérdel elém, és most már igazán aggódó szemekkel néz rám:- Tuti, hogy jól vagy?
-Még egyszer megkérdezed, és egyedül nézek utána a rejtélynek! -Hangom ismét hideg. Felállok, ő is.
Mikor kisétálunk verésem helyére, Harcos Richárddal találkozunk, illetve egy démonnal, amit láncon vezet. A démon számomra egy tigris méretű patkányra hasonlít, fekete szőr, rágcsálófogak, karmok, és démonhoz méltón vörösen izzó szemek birtoklója. Nyakánál, mellkasánál, és mellső lábainak tetején vérfoltok húzódnak a hámja a alatt. Valószínűleg tüskés a hám belseje, másképp nem tudna féken tartani egy ekkora pusztítót. Hogy Ricsire miért nem támad? Még én is undorodom ettől a rengeteg parfümtől, amit magára fújt, ráadásul több fajta parfüm, és az izzadtság szagával is keveredik. A démon felső ajkát fel, alsó ajkát lehúzza, így hátsó, hegyes fogai is rémisztőbbnek mutatják, főleg, amikor a hosszú, lasszó szerű, ragadós, és mérgező, zöld színű nyálával ,,ékesített" nyelvét is kidugja! Förtelmes látvány. Előveszem a kardom, mivel nálam más védekezőeszköz nincs. A legjobb ide a parfüm, vagy bármilyen más iszonyatos szagú szer, ami a tested fő részét borítja. Még egy nehezebb, nagy, vagy robbanó töltényű puska is jó védekezés, csak nekem az nem áll rendelkezésemre. Caius sem vesz elő ilyen fegyvert, csak a kardját. Ricsi vigyorogva néz engem, majd megkérdi:
-Gyorsabb vagy egy rágcsálónál?
-Annál igen.-felelem.-A démon viszont nem az...!
-Beköptél, te kis mocsok! A madaraid fizetnek érte!
-Ne!-Hangom nem rémült, csupán figyelmeztető.-Nem hagyom!!
-De igen.-Felel higgadtan.-Utánad halnak csak meg!-Ezzel elengedi a démon hámjára erősített pórázt. A fenevad megindul felém, sikításra emlékeztető hangot hallat, és felém csapja nyelvét, mint valami béka, ha vadászik. Kardom szerencsére időben mozdul, harapása elől oldalra lépek, és majdnem tőből levágom a nyelvét, ami a talajon kezd értelmetlenül és rendszertelenül mozogni, miközben a sötétzöld színű, maró hatású vért spricceli. A démon próbálja arra használni, hogy a vére és nyála keverékét sugárba történő köpésével eltaláljon. Felkapaszkodom a fölöttem lévő fa ágára, és felhúzom a lábaimat, így nem ér el a ,,lövedék". A növényeket kimarja, és azt is tudom, hogy pár évig nagy foltban nem lesz itt növény a méreg felbomlásának ideje alatt. Caius Ricsivel küzd, hallom kardjaik csattogását, ebből automatikusan rájövök, hogy a démont nekem kell elintézni. Fordulok egyet a tengelyem körül, hogy erősebb ütést, és mélyebb vágást tudjak ejteni a rám ugró démon pofáján.Felvisít, és meghátrál. Az alsó állkapcsa eltörött, harapni már nem fog tudni. A vére azonban egyre inkább gyűlik a szájában. Eléggé meglepődök, amikor látom, hogy elkezd átalakulni, és megnőni. Kb. akkora lett, mint egy nagyobb ló, az alakja most már egy sárkányra hasonlít, 6 végtagja lett: 4 karmokban végződő erős,izmoktól tömött gyíkláb, és 2 erős, hatalmas szárny. Az egész lényt fekete szőr borítja, egyedül a szája, karmai és vörösen izzó szeme a kivétel. A nagy állat, és az, hogy a magasság sem nyújt számomra biztonságot, tényként villog a fejemben. Azt tudom, hogy ekkora mérettel a fák ágai között lévő repülés nyújthat csak enyhe segítséget, ha üldözésre kerül a sor. Caius-ékra pillantok, ők még mindig küzdenek. A démon szemébe irányítom tekintetem. Hát legyen! Egy végzetes küzdelem veszi kezdetét. Próbál harapni, de elugrom és rálövök. 3 golyó talált: egy a nyakába, egy a mellkasába, és egy a bal mellső lábának vállába fúródik. Ekkor a bal lába lendül, és majdnem végigszántja a hasamat 4 éles karma, de időben hátraugrok. A másik lába viszont úgy lép rám, hogy elvágódok a földön, a kardom messzire repül, a jobb kezem beszorul lába alá, és félig a mellkasomon áll. Bal lába a másik kezemet és vállamat szorítja a talajhoz. A szemem elkerekedik, és minden erőmmel próbálok kijönni egyre lejjebb ereszkedő teste alól, de sikertelenül, rám fekszik, és majd' összenyom. Alig kapok levegőt, bár arcom és nyakam szabadon van, a tüdőmet is alig tudom mozgatni hatalmas súlyától.
-Caius!-Próbálok egy-két hangos szót kipréselni magamból. -Caius, segíts!- Bármennyire is igyekszem, nem tudok rendesen lélegezni, mintha kígyó szorítana, egyre kevesebb levegő kerül a tüdőmbe, de mindig ugyanannyi távozik. Ha nem száll le rólam, meg fogok fulladni!-Caius…!-Hangom már-már feladó, alig-alig remélem, hogy segítsége időben érkezik. Záfrik! Záfrik, kérlek segíts! Ne hagyd!-Becsukom a szemem, és szavaim immár Záfrikannk irányított gondolatok:Záfrik, segíts rajtam valahogy! Kérlek! Könyörgöm..!-Az oxigénhiány már érződik gondolkodásomon: egyre kevésbé fogom fel, mi van velem, mit hallok, vagy nem hallok. Már kezdek kábult állapotba kerülni…! Ekkor egy, az enyémnél mélyebb női hang szólal meg a fejemben(!): Vigyázz!-S e szó után felnyílik a szemem, s rádöbbenek: Nem én nyitottam ki!!! Érzem a varázslat bizsergető, kellemes érzést, de magát a varázslatot képtelen vagyok felismerni. A következő pillanatban nem az én lila színű, hanem fekete varázslat fényét látom, és a démonsárkány felüvölt, és feláll. Kapkodni kezdem a levegőt, felállok, de a testemet még mindig nem én irányítom. A kezem kardomhoz nyúl, felveszem a fegyvert, és kézfejem a démonra lő. A golyó két szeme közé fúródva elpusztítja a démont, melynek holtteste iszonyatos szagú fekete színű gázzá változik. Összeesek, de a testem irányítása ismét az én kezembe kerül. De mi volt ez?! Nem értem. Bár gondolataim egyre inkább összeszedik magukat, én még mindig e vagyok fagyva. Látom, hogy Caius megsérül, hallom, hogy felordít, és tudom, hogy segítenem kell neki, de a lábam földbegyökerezett. A női hang ismét megszólal a fejemben:-Mindent nekem kell csinálnom?!-Ezután ismét megmozdul a testem, kivédem a Caius-nak szánt, végzetesnek tervezett csapást, és Ricsi hasába rúgok egyszerre. Ezután egy gyors fordulattal kigáncsolom, és bal lábamat a nyakára teszem. Ezután jobb lábammal a férfi kardot szorító kezére lépek, fegyveremet a feje felé tartom, és nem az én hangomon, nem is én szólalok meg:
-Ha élni akarsz, kussolj, és ne ellenkezz!
-Mikor lettél ilyen ügyes?!-Kérdezi Ricsi megdöbbenve. Caius feláll, és a szemembe néz:
-Devil! Devil?
-Igen, Caius. Devil és Lightning. Két lélek, két tudás, két szív, és egy test.-Ijesztően hangzik minden szó, mi az én torkomból jön, de nem az én hangom, és nem én beszélek. Úgy tűnik, teljesen visszakaptam a testem irányítását, érzem, hogy arcom sápadt, a kezem remeg, és ha Caius nem tart meg, összeesek.
-Mi legyen vele? -Nézek le Ricsire.-Mit csináljunk most vele, és velem?!-Kiborulok, hangom egyre erősödik.-Tudni akarom, hogy mi van velem! Mi ez?!-Itt már ordítok.- Ki irányít, és mit akar??!
-Tsss!… -Caius átölel.-Nyugalom, semmi baj. Nyugodj meg.
-Hogy?! Hogy Caius?! Hogyan csináljam?!-Már sírok.-Nem tudom… Nem tudok! Félek, félek ettől!
-Nem kell, nyugalom!-Egyik kezét a tarkómra teszi, és a vállára dönti a fejem.
-Mitől félsz?! Saját magadtól?-Kérdezi Ricsi gúnyos vigyorral, de ahogy Caius fejberúgja, el is ájul.
-Elmondom.-Mondja halkan Caius. -Elmondom, csak menjünk vissza a házba, rendben?
-Rendben.-Bólintok, és keménységet kényszerítve magamra abbahagyom a sírást. Megremeg a föld, el is esek. Erős földrengés keletkezik, tőlünk nem messze a talaj elkezd szétnyílni, az eget hamu fedi el, mely vörösesen tükrözi a láva forróságát, ami tőlünk 10m-re is feltört a talajból. VÖRÖS ÉG, VÖRÖSEN FOLYIK! A rejtvény!
-Ahogy nézem, kerülnünk kell egy kicsit…!-Enged el Caius.
-Nem, nem kell.-Felveszem ricsit, és kitárva szárnyaimat, pár centit feljebb repülök.-Ölelj át, és fogj erősen!
-Biztos, hogy jó ötlet ez?-Kérdezi Caius de azért engedelmeskedik.
-Nem, de jobb, mint elégni, ugye?
-És őt miért hozod?
-Kötelességem segíteni rajta..-Felrepülök, a füsthöz és a hamuhoz közelebb vagyunk, mint a talajhoz. A házig viszem őket. Ez a ház elég messze van a lávától, de a hamu be fogja temetni. Leteszem a fiúkat, és ismét felrepülök.
-Hova mész?
-Angel-ékhez, segítenem kell nekik.
-Túl veszélyes. Ne menj!
-Makacs vagyok, Caius. Nagyon makacs.-Felrepülök, és elindulok fészkelőhelyük felé,. Nem lehetnek attól túlságosan távol. Ott vannak, látszólag mindannyian. -Angel!- üvöltöm a nyelvükön, -Erre! Gyertek erre!-Kiáltom még midig a nyelvükön, és elindulok Caius-ék felé. Követnek, ez jó jel. Kb. 20 perc múlva odaérünk. Én is, és ők is sértetlenl érkeznek meg. Tekintetemmel a lávát és a hamut figyelem. Újabb rengések, egy hegy emelkedik, egy vulkán. 2 perc alatt??? Ez nem természetes! Még inkább a táj  kémlelésébe merülök, és látok is valamit! A vulkán szájánál! Nem tudom megmondani, hogy mit láttam, és nincs a kíváncsiságnál nagyobb gyenge pontom! Muszáj odamennem! El is kezdek arra repülni, mint valami őrült, sebesen szárnyalok a több ezer °C-os vulkán felé. Még vagy 100m van köztem és a vulkán között, de már érzem a melegét, a forróságot, azonban nem vagyok az a fajta, aki feladná a kíváncsiság okozta tudásvágyát. Ismét láttam a valamit. Aszárnyaim kezdenek leállni, lassabban, gyengébben csapkodni. Hallom ismét a másik nő hangját: Idióta!-Megint átveszi, vagy átveszik az irányítást, és visszarepülök Caius-ékhoz. Bemegyek a házba, az ajtót bezárom, és a kulcsot Sepiroth kezébe nyomom. A másik hang megszólal a torkomból
-Ki ne engedd!-És visszakaptam az irányítást, amit az követ, hogy összeesek.
-Lightning…!-Caius felsegít.
-Mondd! Mondd, mi ez!-Kérem tőle remegő hangn. Ő bólint, a konyhába kísér, és leültet, leül ő is.
-Szóval...-Lépett be hozzánk Sepiroth.-A helyzet az, hogy Devil Black og B. és Lightning Farron egy testbe lett várva.
-Így…-Veszi át a szót Caius.- Kérheted a segítségét, a tapasztalatait, és a varázserejét.
-De ti honnan tudjátok ezeket???-Kérdezem.
-Devillel egyidősek vagyunk.-Szól Sepiroth.
-Ugyanazon a héten születtünk mindhárman. -Caius pontosít.- Több tízezer év tapasztalat van az életünk mögött. Mind varázs, mind démonok, mind gyilkolás és persze a hétköznapi életben.
-Értem...és… hogy is férek hozzá az emlékekhez, tapasztalatokhoz?
-Meg kell egyezned vele, Devil engedélye nélkül  nem férhetsz hozzá semmihez.
-És hogy tudok beszélni vele?E kérdésemre Devil válaszol: Mindent hallok, látok, érzek, amit te A gondolatodat is hallom, illetve így beszélek hozzád, illetve így beszélhetsz te is hozzám.
-Mi az? Megszólalt?-Kérdezi gúnyos mosollyal Sepiroth. Kérdőn ránézek-Az arcod kifejezéséből erre tippeltem.-Mondja ártatlan mosollyal.

Még egy-két szót váltunk, és megbeszéljük, hogy 3 napra elegendő oxigén, és 15 növény van a házbon belül, így mindenki megnyugszik, hogy egyelőre nem fogunk meghalni. Ma mindenki külön szobában fog aludni, én ennek tisztázása után be is vonulok a szobámba. Hanyatt fekszem az ágyon, és csukott szemmel belemerülök abba, hogy beszélni fogok Devil-lel. Valahol ettől még mindig félek. Azért csak furcsa, hogy az én testemben van még valaki, nem igaz? Halkan sóhajtok. El kéne kezdeni a beszélgetést valahogy, de ötletem sincs, hogy kéne megszólalnom, és mit kéne mondanom. Félek attól is, hogy nem fog együttműködni és esetleg ellenem fog cselekedni, az én káromra.
-Hm...érdekes!-szinte megrémít hangja, ahogy megszólal a fejemben.
-Mi?-Kérdem tőle
-Hallom minden gondolatodat, nem emlékszel?-Kérdez vissza.
-Igen, így már igen. Nos, először is akkor szia!
-Helló! Miről szeretnél beszélni?
-Először azt meséld el, hogy ki vagy.
-Devil Black of Ballad a nevem. Foglalkozásom bérgyilkos és Sötét Harcos. Egyesek az  „utolsó csábító” vagy a „végső éjszakás” néven emlegetnek, mivel csak férfiakra, és csak 22 óra után vadászom. Egyetlen ember van, akit szeretek, és én őhozzá tartozom, ez Caius.
-Ne haragudj, nem tudtam….
-Sebaj. A hűség nálunk amúgy is ismeretlen fogalom. A Sötét Harcosok 4-5 ellenkező nemű egyedet szédítenek minimum. Caius ez alól kivétel Sephi pedig megelégszik eggyel. Mire vagy még kíváncsi?
-Hány éves vagy?
-Nem számoltam, az az igazság. A 10 000. születésnap már unalmas… A fölött már az éveket sem igazán számoltam, a küldetések, megbízások úgyis mindig jöttek, ha meg nem, akkor ott volt a kedvenc diszkóm, ahol bármikor fel tudtam szedni egy-két idiótát. Más kérdés?
-Mi a véleményed rólam?
-Rólad??? Nehéz kérdés… Fiatal vagy, ez látszik is rajtad, a gondolkodásodon, a viselkedéseden, és hogy nem állsz ki magadért. Ezt leszámítva van varázserőd, és értesz a fegyverekhez, akár még sikeres is lehetsz, ha tanulsz, edzel és gyakorolsz. Kiváló Sötét Harcos lehet még belőled. Komoly, erős, kitartó, makacs és kíváncsi vagy. A szíved hatalmas, és ez itt nem igazán előny, talán a Harcosok világában, de én ezt nem igazán hiszem el. Túlságosan irányítható, félelemben tartható, és kiszámítható vagy.
-Mi a különbség a Harcosok és a Sötét Harcosok között?
-Szinte csak a nevük. A Harcosok sem mások, láthatod Ricsin is akár. Ugyanúgy váltogatják a párjaikat, ugyanúgy él bennük a bosszúvágy és a pusztító szándék. Kapitányok és vezérek mondjuk csak a Harcosoknál vannak, a Sötét Harcos csak magáért felel, és nem köteles senkinek engedelmeskedni.
-Tudsz segíteni, hogy jó Harcos legyen belőlem?
-Tudok, de nem akarok. Záfrik a Sötét oldalon áll, így nem segíthetek neked Harcossá lenni. A Sötét Harcos már más téma. Ha az akarsz lenni, akkor segítek.
-Használhatom a tudásod, varázserőd?
-A tudásomat megkaphatod, az erőm túl erős, túl nagy ahhoz, hogy kezelni tudd. Ha minden emléket egyszerre a nyakadba zúdítanék, bele is őrülnél, szóval majd csak lassan, fokozatosan osztom meg veled.
-Rendben. És...Caius-t hogy ismered? Milyen barát, milyen Harcos, milyen pár?
-Caius? A férjem igazi barát, bármikor számíthattam rá, mindig segített, vagy támogatott. Harctudása nem gyenge, sokat tanult tőlem. Párként is megállja a helyét. Általában poénkodik, ha jó kedve van. Szereti a fekete bort, a focit nézi, mert rúgni nem tud.
-Fekete bor??
-Igen. A Sötétek kifejlesztettek egy olyan bort, ami majdnem teljesen ugyanazt a hatást éri el, mint amit a bor, csak nem káros az agysejtekre, a májra, és minden egyéb mellékhatása annyi, hogy be lehet tőle rúgni. Ugyanúgy kikapcsolja az agyat 1-2 óráig, de egészséget nem rombol, ugyanakkor nem is mondanám egészségesnek. Viszont finom.
-És Sephiroth eltűrhető?
-Igen, csak ne próbáld becézni addig, amíg nem ad rá engedélyt, és nem lesz baj. Ő is jó fej egyébként, csak néha ütnek a poénjai. De persze előbb-utóbb megtanulod, mikor viccel, és mikor beszél komolyan. A vigyor általában viccet jelent, míg a mosoly, vagy a nem mosolygás komolyságot jelöl. De, ha megismer, és elfogad, onnantól szabad kezed van. Vele viszont nem árt vigyázni, szíve hideg, kardja éles. A döntés viszont a tied.
-Ö...Oké…
-Szerintem most pihenj, szükséged lehet még az erődre.
-Ahhoz képest, hogy ördögöt jelent a neved, angyalként viselkedsz most velem.
-Hamar fog változni a véleményed. Jó éjt!
-Szép álmokat!-Ahogy kigondolom, már alszom is. Másnap reggel hólapát hangjára ébredek. Ahogy az ablakon kinézek látom, hogy Caius és Sepiroth lapátolják a kb. térdig érő hamut. Szürke az egész erdő, az összes fa elégett. A szívem belesajdul a látványba. Angel-éket keresve elfordítom a fejem Caius-tól, Devil rögtön reklamál:Na…!
-Nem vagy te beteg véletlenül?-Kérdezem tőle, de nem felel. Kimegyek, és megcsap a forróság.-Jó reggelt!
-Neked is!-Hangzik tőlük egyszerre, Caius folytatja: A madarak a hegy másik oldalán vannak.
-Rendben, köszönöm.-A házra nézek.-Hogy vészelte át a tűzvészt?
-Varázslat védi.-Felelt Sepiroth. Ekkor számomra új, ismeretlen hang harsant, mint valami oroszlán morgás, csak sokkal hangosabb.
-Mi volt ez?-Kérdem.
-Sárkány.-Felel Caius, és felveszi a kardját.-A hangból ítélve egy óriás sárkány.
-Ha jól tippelek, az veszélyes…?
-Csak akkor…-Felel Sepiroth a kérdésemre.-Ha nem vagy tűzálló. Na meg ott vannak a fogak, karmok.
-Veszélyes, főleg, ha ilyen pusztításra képes.-Mutatott végig a tájon Caius. A vulkánnak már nyoma sincs, a gyönyörű erdőt egy hatalmas hamu-sivatag váltotta fel. Hajnalfény az állatokkal együtt eltűnt, valószínűleg elvezette őket. E döntését igencsak támogatom, itt nincs biztonság, se élelem.

Vásárlás

Figyelmeztetés! A Fejezett nem a történet része!!!

Devil irányításával elmegyünk egy különleges ruhaüzletbe, és Devil megszólal a torkomból, amikor az eladóhoz érünk:

-A mínusz2-es emeletre, ha kérhetem.-Gondolatban kezdünk beszélgetni:Mínusz2??? Ilyen nincs is! Nyugi, van. Csak a Harcosok ezt nem tudják... Szóval amolyan titkos hely? Titkos bolt, igen. Itt bármit megvehetsz, fegyvereket, ruhát, varázsitalokat, rabszolgákat, démonokat, ékszereket, sminkkészleteket, drogot, alkoholos italokat, illetve fekete bort, amit csak itt kapsz... Röviden bármit, amire csak szükséged van. De nem törvényesen... Ez benne a buli, Light... Már aki számára...

-Erre tessék.-Szólal meg az eladó, és a lifthez kísér, megyek vele. A liftbe belép, és a kulccsal fordít a záron, mire az összes gomb elfeketedik, és az 1-est, 2-est, és 3-ast kivéve mindegyiknek a fénye kialszik.-Válasszon emeletet.-Mondja udvariasan a hölgy, és a kulccsal együtt kimegy a liftből. Devil bemegy, és a 2-es gombot megnyomja, a lift ajtaja becsukódik, és elindul a lift lefelé. Eddig azt hittem, hogy Devil csak hülyít, de nem hazudott. Amikor a liftből kilépek, sötétség fogad, illetve velem szemben egy vörösen világító ábra, ami egy nő fejét mutatja. Előre, Light, fedezd fel a Sötét Harcosok boltját! Hát jó.. Mély levegőt veszek, és kinyitom az ajtót, amin az ábra van. Bent már nincs annyira sötét, mint egy diszkó, villogó fények, diszkózene, diszkógömb, és rengeteg ember, rengeteg polc, melyek mindkét oldalt más-más árut tároltak. Közvetlen mellettem, tőlem jobbra a pénztár, balra egy jópár bevásárlókocsi, illetve bevásárlókosár. Egyébként, mit is akarok én venni??  Egy normális ruhát.. Végignézek magamon. Egy fehér blúz, és egy világosbarna hosszú nadrág van rajtam. Ezen mi nem normális?! Ez az öltözet talán nyerő a Harcosoknál, azonban egy Sötét Harcosnak a ruhájára is kell adnia. Keresünk neked valami egyedi összeállítást, ami még jól is áll.  Hát... Ha nincs más választás... Tekintetem gyorsan végigfut a bent lévő nőkön. Egyiknek sem egészen átlagos a kinézete. A legtöbb ruhán mély kivágások, vagy szó szerint lyukak vannak, a szoknyák több, mint fele éppen hogy térdig, vagy addig se ér le. El nem tudom képzelni, hogy én ilyen öltözetbe menjek bárhová! Nyugi, előbb-utóbb megszokod. Az is lehet, hogy még meg is szereted. Körülnézek egy kicsit alaposabban. Várjunk csak... Hol van itt az öltözőfülke??? Öltözőfülke?? Szerinted miért lehetnek itt csak nők? Várj, ezzel most azt akarod mondani, hogy nem lehet a ruhát felpróbálni? Nem. Természetesen fel lehet próbálni, de öltözőfülke nincs. Úgyse figyel senki, a fehérnemű amúgy is kötelező ruhapróba közben, szóval semmi sértő nincs a dologban... Rajtam például életemben még utcán sem volt, csak egy topp. Télen is, a ruhánk nem változik át pihe-puha nagyon meleg ruhává, hogy nézne már az ki? Kirabolni egy boltot télikabátban? Ha kabát van rajtad, nem kapnak el az öltözeted alapján... Amúgy sem... Végiggondolva, hogy mit mondott, igaza van, semmi sértő nincs abban, ha próbafülke nélkül kell átöltözni, de akkor is nagyon-nagyon furcsa.. Elindulok a felsőket kutatva, és elképzelem, mit tennék a ruhával. Pont ki is nézek egy fekete mellényt, ami középen cipzáros, és ha felveszem a blúzra, nagy nyakát egyszer visszahajtom. Erre kiválasztok egy fehér felsőt, melyen szíjak találhatók, a mellényhez hasonlóan ez is ujjatlan. Erre egy vörös köpenyt erősítek,  ehhez pedig a nadrág helyett egy rövid bőrszoknyát vennék fel, övet erősítenék a derekára, jobb combom kap majd még egy vöröses színű táskát, mely egy szíjával a derekamra, három szíjával a combomra kapaszkodik. Jobb kezemre egy olyan kézfej nélküli kesztyűt veszek fel, ami a csuklómtól a felkarom kb. közepéig ér. Bal kezemen a felkaromra 2 karkötő kerülne, mindkettő fekete, az egyik egy sima pánt, a másik cikcakkos. "VVVVVVVV" <-ilyesmi. Mikor elképzelem, hogy most hogy nézhetnék ki, szinte meglepődök:

Be kell vallanom, nem rossz. (Azóta is ez a kedvenc öltözetem. A vállamon lévő páncélt majd később részletezem, hogy honnan van, ezt ugyanis nem itt vettem.) Az említett dolgokkal a kosárban a pulthoz indulok, hogy megvegyem őket. Ne olyan sietősen!-Szól rám Devil-Még nem vettél meg mindent! ? Mi maradt ki? Egy ital, amiről nem rég meséltem neked. Szeretném újra érezni az ízét. Kérésének megfelelően visszafordulok az italokhoz, és hamar rá is találok a fekete borra. Bele rakok a kosárba ebből is 1 üveggel, a legkisebb üveg 2l-es, szóval azt teszem a kosárba. Elindulok ismét fizetni, és meg is veszem a dolgokat, plusz egy varázstáskát is rakok a kosárba, hogy mindent el tudjak vinni. Hamarosan hazaindulok, és átöltözve is látom, hogy tényleg jók a ruhák. A fekete bornak egyedi, de nagyon jó íze van, szóval nem bántam meg a vásárlást.

Miután újabb sárkányüvöltést hallok, elindul a hang irányába a lábam, valószínűleg Devil cselekvése miatt. Borzasztóan zavar, hogy nem tudom, pontosan mire számíthatok. Egy sárkány nem a mindennapi élet része. Én még sosem találkoztam egy példánnyal sem, ritkaság volt ez a lény, szinte csak legenda. Nem látok mást, csak egy vörös foltot a távolban, valószínűleg egy ember, viszont túlságosan messze van ahhoz, hogy pontosan meg tudjam állapítani. Megijedek, amikor hirtelen láng lobban. Óriási, több emeletes ház magasságú, égre törekvő, vöröses-sárgás lángok! Hallom Devil undok kuncogását, ahogy azon röhög, hogy mennyire megugrottam ijedtemben, de figyelmen kívül hagyom. Figyelem a lángokat, és tátom a számat, amikor azt látom, hogy az egész forgolódni kezd a puha, lágy, kellemesen meleg, helyenként már-már majdnem forró hamuban. Forgolódik, amíg el nem lepi a hamu, de a lángok nem alszanak ki.
-Mi ez?!-Kérdezem Deviltől, aki rögtön válaszol: ez kérlek szépen egy tűzsárkány, a nagyobb fajtából. - De akkor nem kéne eltűnnünk?- Bátorság, Sötét Harcos! Bátorság, ez az 1-es lecke, amit meg kell tanulnod. Pontosabban erre rá kell érezned.-Gondolod, hogy sikerül?-Tudom. Na, indulás!-Ismét én irányítok. Fogalmam sincs, mit kéne tennem, csak remélem, hogy Devil segít. Előveszem a kardomat, erre Devil megszólal:-Na, látod, azzal bizony nem mész semmire…!-Meglepődve rákérdezek:- Hát akkor mivel?-Varázslat, más fegyver nincs, amit egy sárkány ellen használhatsz. -Már válaszolnék, amikor egy sötétvörös villám csap le a hamu forróságára. Mikor a fény kialszik, a vörös tűzsárkány mellett egy korom fekete pikkelyű, bár annyira nem hatalmas sárkány is porfürdőt vesz a forró hamuban.
-Tetszik a munkátok, lusta dögök?!- Szól a torkomból Devil jó hangosan, hangjában maró gúnnyal.-Bolhák ellen jó a por, mi?!- A hideg végigszalad a hátamon. A sárkányok felhördülnek, felmorrannak. A tűzsárkány hatalmas, félelmetes szemébe nézek, ahogy fejét lerakja elém. Pupillája hosszúkás, koromfekete, akár egy hüllőé, írisze szép színátmenetben vesz részt: Pupillája mentén vérvörös, attól távolodva fokozatosan átmegy narancssárgába, zöldbe, míg írisze szélén már királykéknek mondanám. A szeme többi része lángol, akárcsak szemhéja és teste. Alkalmam van megfigyelni bőrét és lángjait közelről: tenyérnagyságú pikkelyeinek olajszerű folyadék borítja felszínét, ami a sárkány iszonyatosan magas testhőmérséklete miatt ég, egyébként tűzvörös lenne az egész lény. Hátralépek, erre mögöttem a fekete sárkány hördül fel. Ennek a szeme izzóan vörös, szintúgy fekete, hosszúkás pupillájú. Nem látok benne mást, mint gonoszságot, gyilkolásra késztető vágyát és kegyetlenséget. Megvillantja tűhegyes, lándzsa formájú fogait, melyek vakítóan fénylenek az élességtől és a fehérségtől.
-Szép, nem?-Kérdezi Devil- Inkább ijesztő.-felelem, mire gúnyos kuncogásba kezd. Mondanom sem kell, hogy nem tetszik. Elkerekedik a szemem, amikor azt látom, hogy a tűzsárkány helyén egyik pillanatról a másikra egy gyönyörű nő áll. Vörös hajában égnek a lángok, de formás testét takaró öltözékét már nem tudom megfigyelni, mert két erős kéz szorítását érzem felkarjaimon. Meglepődésemre női kezek. Bőre szürke, hosszú, hegyesre reszelt körmét tűzvörösre festette.
-Ejha, Flame, mit fogtunk!-Szólal meg mögöttem a nő mély, gonosz, kegyetlen hangján. -Devil, most mit tegyek?-Kérdezem gondolatban tőle. Válaszol is rögtön, a nőnek hangomat használva:
-Mit? Egy tapasztalt sorozatgyilkost, akinek meg se kottyan két rosszcsont kinyírása!…
-Ej, még fenyeget!….-A vörös hajú Flame a csuklóimat ragadja meg, majd folytatja szavait:- Mit csináljunk a nagyszájúval, Storm? Megkínozzuk? Kinyírjuk? Esetleg mindkettő?
-Hm… Jó erőben van. Szerintem csatlakozhatna a többiekhez.
-Rendben.- Bólint Flame. Félek. Nem tudom, mire számíthatok, csak azt, hogy semmi jó nem sülhet ki belőle. Mintha tárgy lennnék, úgy néznek végig rajtam. Szívem furcsa, kellemetlen érzést jelez felém. Félelem szerű, de nem egészen az. Egy kelletlen izgalom lehet. Szinte kiszakítja a mellkasom, úgy dobog. Lélegzetem is gyorsul, rosszullét kerülget. Varázslat! Ismerem fel testem furcsa reakciójának és kezük világításának összefüggését. Szédelgek, lassan elmosódik előttem a kép, majd elsötétül minden: Elvesztem az eszméletem.
Magamhoz térésemkor korom sötét fogad. Megpróbálok felállni, de hátrabilincselt kezeim nem engedik. A lánc csörgéséből ítélve nem is szabad az egész helységről tudnom. Csönd van. Keresem a lánc végét folyamatosan hátrafelé csúszva térden. Falba van rögzítve, a betonfal öntésénél elhelyezhették.
A talaj nem beton. Kopogásának hangjából ítélve parketta. Leülök a fal tövébe, hátamat nekitámasztom, és várok. Pontosan nem tudom, meddig, de egy napnak tűnik az eltelt idő. Kinyílik előttem egy ajtó, de a vakító fény miatt nem látok semmit, sőt…! El kell fordítanom a fejem, és összeszorítom a szemem, hogy tompítsam a hirtelen fény miatti fájdalmat. Hallom, hogy valaki lépked felém. Lassan, nyugodtan, ráérősen. A láncnál fogva álló helyzetbe húz fel. Storm hangját hallom, mely most erősen parancsoló és igencsak fenyegető:
-Talpra, rabszolga! Ameddig nem vesszük hasznodat, élelmet sem kapsz!-Leenged a láncról, a bilincs rajtam marad. Olyan erősen ragadja meg felkaromat, hogy fáj a szorítás. Nem nagyon tudok ellenkezni: A kezemet fogja,lábaimon pedig olyan nehéz cipők vannak, hogy lépni alig tudok. Ő ezzel nem törődve vezet ki a helységből. Most meg tudom figyelni arcát: Szemöldöke és haja olyan enyhe szőke árnyalatú, hogy szürkének látszik. Tűzvörös szeme olyan, mint sárkány alakjában. Ajkait feketére festette. Szürke bőrét szemei alatt lévő hosszú, enyhén görbe elnyújtott szemfoghoz hasonló minta fedi el, orra végének vonaláig. Öltözete páncélokból áll, tehát szürkés színű. Az udvaron is körülnézek, az én „helyem” mellett még legalább 5db 2m magas 1,5x2m alapterületű betonszoba van. Mindegyik oldalán láncok, ostorok, pálcák, kötelek, kések és különböző szíjak sorakoznak. A sok fajta szíjat kivéve nagyjából sejtem, hogy mi mire való. Tudom hogy semmi jóra nem számíthatok ettől a helytől. Storm gúnyos szavaira riadok fel gondolataimból:
-Körülnéztél? Mindent megfigyeltél?
-Túlságosan is.- Felelem érzéstelen hangon, semmilyen arckifejezéssel, majd rákérdezek: - Ti zártátok be az állatokat? És ha igen, miért?
-Állj!  Itt én kérdezek, és te válaszolsz. De, ha tudni akarod, szolga: igen. Úgy terveztük, hogy ők már holtak lesznek, amikor felperzseljük az erdőt, de valaki kiengedte őket, és elmenekültek.
-Én engedtem ki őket. Azok a madarak a családom. Miért égettétek fel az erdőt?
-Hol találtunk volna jobb porfürdőzésre alkalmas helyet?!
-Bárhol máshol, mondjuk egy sivatagban. Valhalla erdejét felelőtlenség volt tönkretenni.
-Most már aztán tényleg hallgass! Térdre Úrnőd előtt, rabszolga!- Parancsol határozottan. Nem mozdulok, várom, mit tesz. A legtöbb esetben ilyenkor reagálni sem tudnak a kezdők, de Ő rögtön felel tétlenségemre: Megragadja a hajamat, és kirúgja alólam a lábaimat, így jó leckét is ad, miközben térdre kényszerít.- Azt javaslom, hogy tanulj belőle, mert nem vagyok se türelmes, se szűk kezű, ha engedetlenségről van szó…!- Talpra állít.- Felkelni, és maradj itt, amíg vissza nem érek!- Odamegy a „házacska” oldalához, és leakasztja róla a szíjakat. El sem tudom képzelni, hogy mit akar azzal a az 5-7 szíjjal és 4-5 fém vacakkal, amikor visszaindul felém. Nem mozdulok meg, csak figyelem, mit csinál: 2 kisebb szíjat a vállaimra erősít, egyet a derekamra, ezeket egy hosszú szíjjal összekapcsolja, aminek a közepén egy fém karika van. Az utolsó 2 szíj egyike a  gyomrom magasságában kerül felsőtestemre, míg a legutolsót nyakamra erősíti. Ezeket is rácsatolta a gerincem mentén végighúzódóra. Ezután valami mást is rákapcsol a hátamon lévő karikára.
-Nézzük, elbírod-e?- Nem értem, hogy mire céloz. - Lépj előre, úgy 2m után megállhatsz.- Egyszerűsíti a parancsot.  Megemelem a lábaim, és lépnék előre, de a szíjak megfeszülnek rajtam hámot alkotva. A következő lépések irtó nehezek, valamit húzok. A kerék nyikorgásából rájövök: egy kisebb szekeret húzok! Nagyon nehezen, de megteszem a 2m-t megállás nélkül. Elégedetten bólint Storm.- Remek, egyedül is elhúzod a cipőiddel együtt. - Felpattan a kocsira. Hamar hallom az utasítást:- Indulj!-Minden lépés egyre nehezebb a legalább 4kg-os cipőkben, ráadásul húznom kell a szekeret és Őt is! Egy nagy, kb 1km-es szántóföldön húzatta magát végig, a szekér többször is megakadt. Mikor a végére érünk, közli: - Most pihenhetsz amíg bevsárolok, de ha el mersz menni…!-Fenyegető hangneme meggyőz, fölösleges lenne folytatnia. Otthagy. Olyan jól esik leülni…! Mindkét lábam sajog,  hátam és a vállam majd' leszakad, és karjaim is egyre kellemetlenebbnek találják a hátrabilincselt helyzetet. Több óra is beletelik, hogy visszaérjen. Devil nem hajlandó semmire felelni, így borzasztóan unatkozom. Storm ismét egyértelmű utasításokkal lát el, de előtte megjegyzi: - Nem adtam rá engedélyt, hogy leülj…!
-Tetszik, hogy uralkodsz rajtam, igaz?! Hát ha nem tetszik valami akkor kapd be!- Felelem dühösen.
-Még szemtelenkedsz is?! Ezért még elpakolni is neked kell majd.- Rám mordul:- Indulj már!- Nehezen indul el a kocsi, és rendesen meg lett pakolva. Mire visszaérünk jobban fáj mindenem, mint a pihenő előtt. Leszáll, és végre leveszi rólam a szekeret és a hámot. -A konyhaasztalra pakolhatsz le.
-Levenné a cipőről a súlyt?
-Még mit nem! Az enyhítést ki kell érdemelni…!- Közli ördögien gonosz vigyorral, majd jól telepakol szatyrokkal, dobozokkal. Majd' megszakadok a súlya alatt. Addig pakol, amíg úgy meg nem telnek kezeim, hogy az ajtón is csak térdelve férek be, és már az ajtónál sajog mindkét kezem. Flame segítségemre siet, és segít elpakolni, de Storm így megtiltja, hogy bármit is letegyek, szóval +5 percig kellett a súlyt elviselnem. Ezután ők elvonulnak beszélgetni. Addig kapok vizet, meg némi ételt, majd Storm visszakísér a „házamba”, leveszi a bilincset és rám zárja az ajtót. Most nem kötöz meg, csak a sötétséget kapom vissza, azt sokáig...

Másnap reggel(?) Flame nyitja ki az ajtót. Bár hosszasan aludtam, még mindig érzem a tegnapi munka fájdalmait. Nem vagyok se nyugodt, se bátor, se magabiztos. Intésére szó nélkül előjövök, és csak némán reménykedem, hogy nem lesz olyan kegyetlen, mint Storm volt. Vörös ruhája félvállas, és térdig érő szoknyában végződik. Hangja lágyabb, így reménykedem még:
-Az állatokat fog kelleni ellátnod ma. Etetés, itatás, lovaknál fésülés, csutakolás, almozás.
-Hol kezdjem?
-hm.. Ahol akarod, csak ne felejtsd el a halakat a kerti tóban, és a madáretetőt a kert végében! - Bólintással jelem, hogy tudomásul vettem, és rögtön munkához is látok. Az állatokkal nincs semmi baj, még a kutyákat is gond nélkül el tudom látni, pedig az egyik egy pitbull. A lovak is engedelmesek, szelídek. Ebből arra következtetek, hogy vagy nem is látják Storm-ékat, (és ez a valószínűbb), vagy nem rossz emberek. Csak remélem, hogy a második feltételezésem, bár a tegnapi tapasztalatok szerint ez nem igaz.
3 hét, 4 nap jelen pillanatban az eltelt idő, mármint azt hiszem, mert a sötét csendben elvesztettem az időérzékemet, így csak abból számoltam, hogy hányszor kellett valami parancsot teljesíteni. Most azt tervezgetem, hogyan tudnék megszökni. A kardom hollétét nem árulták el, így csak reménykedni tudok abban, hogy még épségben a birtokon van. Ha szerencsém lesz, most Flame fog értem jönni, és akkor meg tudok szökni. A kilincs csikorgását hallom, néma imába kezdek. Szerencsémre Flame lép be az ajtón. Szokás szerint intéssel parancsol ki, Elkezdem a szokásos feladatot: ellátni minden állatot. Megcsinálok mindent, most ki kellett pucolni még az ólakat is, nem csak az istállót. Mondanom se kell, hogy felfordult a gyomrom, amikor a térdig érő ürülékes szalmába bezavartak egy vasvillával, ráadásul a kis sunyi kakas persze pont beszorult az ólba, úgyhogy még össze is kellett verekednem vele, hogy a fészkek közelébe mehessek, de megcsináltam a takarítást is.
-Jutalmat érdemelsz.-Felel Flame amikor megnézi a munkámat.- Szólok Storm-nak, hogy megbeszéljük, várj meg a helyed előtt!-Bólintok, és megyek is a "ház" elé. Elég sokat kell várnom, de a végén csak megérte. A kardommal a kezében tér vissza Flame. Felém nyújtja.-Ezt kerested nem rég. Használatára nem kapsz engedélyt, de dísznek lehet nálad. Vágáskor jól fog jönni, ahogy az izmaid is.-Utálom, amikor a testemről beszél, mert olyankor magamon érzem a tekintetét, és igencsak érezteti a hangsúlya a birtoklást. Mintha én is egy lennék az állatai közül. Enyhén meghajlok elköszönésképp, szárnyat bontok, és megpróbálok minél hamarabb kereket oldani. Hallom, ahogy barátnője nevét ordítja, de most nem fordulhatok hátra, hogy megnézzem, megsérült-e ahogy szárnyaimmal csapkodni kezdtem. Tudom, hogy ha elérem Caius-ékat, onnantól biztonságban vagyok, de az utat addig egyedül kell megtennem. Rettegek attól, hogy elkapnak, mert valószínűleg megmutatná Storm minden "játékszarét", amivel fájdalmat lehet okozni. Egy-két alkalommal már így is megismerhettem a pálca és ostor hatását, érzem is a hátam,ahogy szárnyaim mozgatom. Már látom a házat, ugyanakkor érzem, hogy a fekete sárkány a nyomomban van. Kardom a tokjába kerül, mert azt nem vették el tőlem. Karjaimat előrenyújtom, lábaimat hátra, vízcseppszerű alakot veszek fel, hogy a levegő ne lassíthasson le. Hatalmas mázlim van, becsapódok, ajtóval együtt Caius-ék házába, de oda a sárkány már nem követ. A felsőm átázott a vértől, a szárnyaimat visszahúzom, a levegőt úgy kapkodom, mint aki készül megfulladni, a szívem majd' kiugrik a helyéről, olyan vad ritmusban ver. Storm emberi alakban közelít a ház felé, az ajtó helyén megáll, és földön fekvő testemet látva megszólal:
-Ezt nagyon meg fogod bánni!
-Mit is?!-Kérdezi Caius, aki éppen odaér.- Mi történt veled?!-Tekintete rám irányul, én csak erőtlenül Storm-ra mutatok, de kezem leesik, hanyatt fekszem a földön, ami iszonyatosan fáj felszakadt sebeim miatt, de nincs erőm átfordulni. Sephirot letérdel mellém, karjaiba vesz, és a szoba felé indul velem. Hallom Caius kardjának csattogását, de nem látom, mi történik. Valószínűleg Storm-mal küzd. Erőtlen hangon figyelmeztetem Sephirot-ot:
-Boszorkány... Segíts Caius-nak..
-Rendben..-Az oldalamra fektet.-Maradj itt, ha visszajöttem, ellátom a sebeidet.-Enyhe mosollyal díjazom viccét. Eltűnik a becsukódó ajtó mögül. A lélegzésemen kívül semmit nem hallok, igencsak aggódom a fiúk miatt, de nem tehetek semmit. Kb. fél óra múlva jönnek vissza. Sephiroth már a kötszereket, illetve a számomra nem túl szimpatikus fertőtlenítőszereket is hozza. Miközben ellátnak el kell mesélnem mi történt velem, és mit tudok róluk.
-Szóval tudod, hol laknak. Ne felejtsd el, mert még vissza fogunk oda térni!-Ígéri Caius.-És rávesszük őket, hogy csinálják vissza az erdőt.
-Előbb halnak meg...
-Akkor fordított szereposztás lesz: Te leszel az ő úrnőjük, és ők a te rabszolgáid.-Feleli Sephiroth egyszerűen.
-Két nő még oké, de két sárkányt szerinted hogy a francba tartok kordában???!-Kérdezem csodálkozva.
-Mágiával, kincsem. Erre van egy nagyon jó varázslat, csak meg kell tanulni a démonnyelven íródott varázsigét.-Válaszol Caius.
-Nem hiszek az ilyen hókuszpókuszokban.... Egyébként sincs erre elég varázserőm.
-Nem erőszak a disznótor....-Feleli Sephirot.- Ha neked jó lesz továbbra is a rabsors...
-Hol az a mágia?-Kérdezem, és már ülnék is fel, de a hátamon lévő sebek miatt abban a pillanatban elvetem az ötletet, ahogy eszembe jut.
-Először gyógyulj meg.-Ül mellém Caius.- Majd utána segítek is tanulni, jó?-Bólintok. Jólesik a törődés ennyi hanyagolás és kegyetlenség után. Hálás is vagyok érte.

A gyógyulás közben megtanultam a varázsigét. Nem egyszerű, és nem kevés varázserőt igényel, de Devil majd segít. Legalábbis ezt ígéri, nem tudom, merjem-e remélni, hogy így is lesz. Ha úgy segít, mint a múltkor, azzal nem megyek sokra... Reggel van, szép, kellemesen langyos reggel. Az erdőt még mindig hamusivatag borítja. Szörnyű látvány, szívszorító. A valaha virágzó erdő halála véres bosszút kíván! És én leszek az, aki végrehajtja az ítéletet! Felállok, és kiindulok. Felveszem kardomat a tokjával együtt, és az övemre csatolom. Kimegyek a konyhába, egy intéssel köszönök a fiúknak, akik válaszul biccentenek, és a teámhoz lépek, megmelegítem, és megiszom. Szeretem ezt a folyadékot, energiát, életkedvet ad, és finom is, ráadásul egészséges. Rakok el egy üveggel a táskámba is.
-Ma mész vissza?-Kérdezi Caius mosolyogva.
-Igen.-Válaszolom határozottan.
-Elkísérjelek?
-Ugyan, Caius!-Nevet fel Sephirtoh.- Majd menj utána, hogy visszahozd ellátni a sebeit.-Vigyorog.
-Ha ha ha... Letörlöm azt a mocsok vigyort a képedről a kardom élével...!-Vigyorgok vissza idiótán, mire mindketten elkezdenek röhögni. Forgatom a szemem, és kínomban kuncogni kezdek, hogy ne rajtam nevessenek, hanem velem. Rögtön jobban is érzem magam, ez tényleg valóban hatásos.- És igen, megköszönném, ha velem jönnél, kedvesem.
-Kedvesem???-Néz Sephiroth kerek szemekkel, én enyhén bájos mosollyal nézek rá, Caius kacér mosollyal, de egyszerre kérdezem Caius-szal:
-Irigykedsz?-Erre most mindhárman elkezdünk nevetni, Sephiroth csak a fejét tudja rázni tiltakozásának kimutatásához.
-Nos, akkor, indulunk?-Kérdezi Caius. Bólintok, és el is indulunk, ahogy felveszi a kardot a hátára. Vele együtt már bátrabb vagyok. Elmegyünk, a számomra már ismert szántóföldön keresztül vezetem Caius-t, így a hátsó udvara fogunk érkezni, ott biztosan nem fognak ránk számítani, legalábbis ebben reménykedem. A kutyáknál Caius hangját hallatja:
-Jáj! Az egy pitbull!?
-Nyugi, nyugodt egy jószág. Nem lesz semmi baj, ha mellettem jössz.-Megfogom a kezét, és átvezetem a kutyaudvaron, majd az istálló mellett jövünk el, és máris itt vannak a betonszobák, amiket mindennek neveznék, csak lakhelyre alkalmas helyiségnek nem.
-Ezekbe voltál bezárva?
-Balról a másodikba.-Bólintok.-A kocsi nincs itt, Storm valószínűleg húzatja magát már megint...
-Kocsin??? Emberekkel?
-Én egyedül húztam... 4kg-os cipőkkel, ami összesen ugyebár 8kg volt...
-Ez már önmagában is egy kínzás...
-Ne nekem mondd....-Sóhajtok. Flame keresésére indulok: a ház felé veszem az irányt, pedig oda engedély nélkül tilos volt a bejárás. Nem félek most, Caius és Devil is velem van. Elkezdem a varázslatot, ahogy találkozom mindkét nővel, egy helyiségben vannak. Valahogy így hangzik, de figyelmeztetek mindenkit, hogy nem értelmes nyelven van írva, a rendes írásmód szerint különböző jelekkel kellene papírra vetnem, de ez ugye nem megvalósítható. A lényeg, hogy ez Kiejtési kinézet!!:
-Hákf lámor, deaggon fesdgájt rávink abenróm goetdu űvícet öcsófeht kercsényáf geideth.- És még jó pár sor, de a hangokat nem tudom megfogalmazni, egyszerűen lehetetlen, a többi szinte csak morgás, képtelenség papírra írni. Ez démonnyelv, hörgések, morgások, szavakat is használnak, de  a varázsigéknek általában csak az eleje értelmes, a többi a morgások, hörgések, ordítások különböző hangsúlya, hangereje van a karmolásokkal ábrázolt betűkkel jelölve. (Inkább el se képzelem, hogy nézhetek ki démonnyelven beszélve...) A lényeg a lényeg: Flame és Storm köré ugyanolyan hám kerül, mint amilyet én kaptam, Flame köré vörös, Storm köré sötétlila színben. Lánc kerül rájuk, a hámokra kapcsolódó láncok pedig a talajig húzódnak. Ezután a föld alatt folytatódva a lába mellett feljönnek és bilinccsel a lábamra kapcsolódnak. A varázslat sikeresen végződik! Most én dirigálok, és nekik kell engedelmeskedni.
-Húzd szorosabbra!-Szól rám Devil.
-Hogyan?-Kérdezek vissza.
-Majd megcsinálom, figyelj!-lehajoltat a lábaimhoz, Flame tűzerejét használva lángokkal járatja körbe a bilincseket, és megjelenik rajtuk egy tekerhető gomb. Először Storm láncán kezdi el tekerni, egész addig, amíg az eddig lógó hám teljesen rá nem simul a nőre. Ezután Flame jön.- Ha rosszalkodnak, csak tekersz rajta. De vigyázz, engedni nem lehet, csak szűkebbre húzni! Ha túlhúzod, nem csak fájdalmat fogsz nekik okozni, mert a robotjaiddá válnak. Ami azt jelenti, hogy megszűnik a szabad akaratuk, és semmit nem tesznek, amit te nem parancsoltál meg, viszont mindent megtesznek, a legnagyobb hülyeséget is, ha megparancsolod.
-Az jó. Nincs szükségem a haragjukra és az ellenkezésükre. Ezt Valhalla erdejéért kapják!-Átfordítottam a gombot, szépen lassan, hagytam, hogy ordítsanak a fájdalomtól, amit a szűkülő hám okoz. De nem húztam túl, hagytam, hogy a csontjaikat is összetördelve egészen apróra összezúzza őket. Az utolsó fordítás, hogy ne legyenek érző, értelmes lények, az nem jön el, pedig tudom, hogy megváltás lenne a számukra, de olyan bosszú ég bennem, hogy hagyom őket, és nem kegyelmezek. Magam sem tudom, mi van velem, de Devil láthatóan örül a látványnak, így nem is zavar, hogy szenvednek. A Harcosok elég sokat bántottak ahhoz, hogy ki merjem próbálni milyen Sötét Harcosnak lenni, és Devil segítségére őszintén számítok.
-Szép...-Mondja Caius vigyorogva.- Kínzásnak tökéletes, Harcosnő... Mit kapnál ezért a kapitányodtól..!
-Jaj, ne is mondd!-Szólok rá mosolyogva.- Nem igazán hiszem, hogy visszamegyek Harcosnak..
-Hát akkor mi lesz veled?
-Sötét Harcos szeretnék lenni. Közétek akarok tartozni. Persze, csak ha lehet...
-Ki állíthatna meg, ha valamit a fejedbe veszel, hm? Az erdő megmentéséről is lehetetlen lett volna lebeszélni, és nem is nyugszol, amíg nem virágzik újra.
-Minden szó igaz.-Bólintok.- Csak az a baj, hogy Sötét Harcosként az állatszeretet...-Sóhajtok.
-Megengedett.- Caius-ra nézek nagy szemekkel, folytatja: - Sötét harcosként a magad ura vagy, nem mondhatja meg senki, mit hogy tegyél, de zöldfülűként nem árt azért a többiekre is figyelni.-Kacsint.- Bár, Devil szerintem majd eligazít... Jó nagy verésbe kever, ha valami nem tetszik neki.
-Biztató..-Kuncogok a poénon, egész addig, amíg Devil meg nem szólal:-Nem viccelt...
-Csak egy dolgot tudok ígérni neked, Lightning: Én nem foglak bántani. Ugyanakkor megvédeni sem, kivéve, ha többszörös túlerő van, és minimum 10-en vannak ellened, ha 11 emberke akar bántani, abba már lehet, hogy beleszólok. Így készülj.
-Nem tart vissza. Döntöttem. Ölni pedig szeretek. A vér csábít, a fekete a kedvenc színeim egyike. A Harcosok is sokat bántottak, a Sötétek se lehetnek elviselhetetlenek.
-Ahogy gondolod, Lightning. Ez a te életed, és a te döntésed. Nem tudom, számodra milyen döntés, de majd kitapasztalod.
-Majd tájékoztatlak.-Kacsintok rá. Visszamosolyog, közelebb lép. Lassan az ajkaimra hajol, és lágy csókja elfeledteti velem a külvilágot néhány percre. Majd az ordítás megszűnik, Flame-ék beletörődnek a sorsukba, és némán szenvedve tűrik a fájdalmat, amit érzek a levegőben is, és az arcukról is leolvasható. Összeszorított szemek, harapott ajkak, felemelő érzésnek érzem, hogy uralkodom rajtuk... Ördögi, gonosz, de jó érzést kelt bennem a látvány és a tudat. Főleg úgy, hogy nem lenne szabad, de a tiltott gyümölcs mindig édesebb!-  Nos, lányok, kitaláltátok már, hogyan varázsoljátok vissza az erdőt eredeti állapotára?
-Tudok rá varázslatot...-Nyögi fájdalmasan Flame.- De nem fogom megcsinálni.
-Rossz válasz...-Tekerek még egy egészen picit a gombon, de most csak Flame szenvedésén fokozok, fel is zokog, ordít, sikít kínjában.
-Rendben!-Alázkodik meg Storm letérdelve.-Rendben...-Lehajtja a fejét.
-Rajta!-Felelem jéghideg, kegyetlen hangon. Tudniuk kell, hogy nem játszom, és nem tűrök ellenkezést, elvégre, rászolgáltak a szenvedésre, mindketten kínoztak engem, éheztettek, és a betonszoba sem volt kifűtve. Megérdemlik. Kimegyünk, felülünk Storm hátára, ahogy sárkánnyá változnak, és visszamegyünk Valhalla erdejének helyére. Leszállnak, mi is a sárkány hátáról, visszaváltoznak, és egyetlen varázsige után az erdő újra virágozni kezd. Már csak Hajnalfényt kell megtalálnom, hogy vezesse vissza az állatokat az immár újra zöldellő erdőbe. Az pedig nem lehetetlen feladat, csak egy másik fejezet.

A másnap kellemes érzéssel tölt el. A varázslat erőhasználatát ki kellett pihennem, de most a hajnal első napsugaraira az én szemeim is magukhoz térnek. Kipattanok az ágyból, kardomat a tokjába, azt a derekamra teszem, fegyvereim tárát leellenőrzöm, megigazítom a hajam, és futólépésben indulok ki. Kint szárnyat bontok, és megindulok a lehetséges irányba, amely felé mehettek: A hegyen át. Légvonalban elég hamar el is érem a hegyet, a túloldalán lévő apró kis erdőcskébe térek be. Hajnalfény hamar meg is talál:
-Lightning...?
-Igen.-Bólintok, és a tiszteletet megadva meghajolok a kedves, gyönyörű lény előtt.- Az erdőtök most már biztonságos. A démonok és tűzvész után minden rendbe jött, visszatérhettek.
-Visszatérhettek? Te nem maradsz velünk?
-Vár a kötelesség. Rács mögé kell juttatnom az egyik Harcost, aki nem méltó a rangra, és meg kell védenem titeket, és a többi állatot a hasonló veszélyektől.
-Tégy ahogy jónak látod, Harcos. Ez az erdő örökké gyermekeként fog rád tekinteni, őszinte hálával segítségedért. Te nevelkedtél itt, ha nem tévedek...?
-Igen. A tél hidege elől drága családom, Angel csapata mentett meg, még apró gyermekként, azóta nevelkedtem 20 évig az erdőben, mialatt egész sokat megtudtam róla. Furcsállom, hogy Őfelségeddel nem találkoztam, elvégre, úgy tartják az unikornis az erdejével egy idős.
-Így van, gyermekem.-Feleli lágy bólintás kíséretében.- Azonban csak akkor pusztulunk el, ha az erdőnk is menthetetlen, és nem tér többé vissza. Ez szerencsére még nem az a pusztulás volt, de félek, annak is eljön majd az ideje, és akkor ezeknek az állatoknak...-társai felé pillant: mélyen meglapulva egy-két griff, néhány tündér, és érdekes szárnyas egér is látszik az őzek, nyulak, rókák, farkasok, erdei állatok és madarak különböző fajtái között.-... nem lesz hová menniük.-Sóhajtja.
-Mindent elkövetek, hogy ez a nap ne jöhessen el.-Mondom tiszta szívemből, és én is végignézek ismét az állatokon.-Kellemes utat, az erdőben még találkozom veletek, de nem szeretném a félősebb réteget megsérteni, megbántani azzal, hogy lelepleződik létezésük számomra. Vonuljatok át békésen a hegyen, az otthonotok már vár benneteket.-mosolyodok el hálás szemük csillogására. Szárnyaim segítségével visszamegyek Caius-ék házához. Leszállok, és bemegyek.
-Hol jártál, báránykám?-Kérdezi Caius mosolyogva
-Zöld erdő után hegyen túl, és zöld erdőben, aztán itt, de te nem vagy az asszonykám.
-Még jó!-Nevet fel Sepiroth-al egyszerre Caius.
-De..-Komolyodik el Sephiroth.- Mit kerestél te a hegyen túl?
-A családomat.-Felelem egyszerűen. Ő bólint, és kinéz az ablakon. Követve a tekintetét látom, hogy az állatok ezresével özönlenek a helyükre erdőjükön belül. Látom, hogy futásuk és jogos ijedt sietésük ellenére nem tapossák el vagy lökik föl egymást, Pedig a medvék hatalmas mancsa alatt ugráló nyuszik és békák könnyen kilapulhatnának. Még így is figyelnek egymásra. A városban nem ezt tapasztaltam, de gondolom nem kell bemutatni. A sok bamba ember egymás kárára tolakszik állandóan. Ezek az állatok testvérként tekintenek egymásra. A rókák és farkasok egy nagy falkába gyűlve menekülnek otthonaik felé, a legtöbb nőstény kölykével a szájában. Szomorúan sóhajtok. A fiúk nem érzékelik, mindkettő belefeledkezett a látvány varázsába.Megjöttek a madaraim, ők zárják a sort hátukon az ezer féle-fajta tojás, és apró, helyváltoztatásra képtelen állatkölyökkel. Hatalmas óvatossággal helyezik őket vissza a fészkekbe, vagy az odúk bejáratához. Ez a szeretet és a törődés. Ekkora érzelem viszont csak ezekben az állatokban van. Szerencsésnek  érzem magam, és hálát adok az Égnek, hogy közöttük nőhettem fel, egy ilyen csodálatos helyen. A szívem viszont összeszorul: Lehetséges, hogy soha többé nem fogom látni se őket, sem ezt a helyet... A Harcos létnek ára van. A családoktól ugyan nem szakítanak el senkit, de az állatokat nem veszik figyelembe. Van ugyan két testvérem, de a bátyám legszívesebben a családból is kitagadna, mert szerinte szégyent hozok a Harcosságára azzal, hogy egy vadonban nevelkedett lányt is szolgálatba állítottak. Az ikertestvérem pedig... Sima egyszerű ember. Nem tud se harcolni, se varázsolni. Iszonyúan kedves, és otthonában mindenki ismeri. Tartok tőle, hogy csak zavarnám a látogatásokkal. Hagyom a 15 macskájával együtt békésen élni. (Nem csípem a macskákat, inkább kutyát tartanék 300-at, mint macskából egyet is, de ő szinte a pontos ellentétem: Engem senki nem ismer, értem senki sem aggódik, nem vagyok kedves annyira, mint ő, és nincs otthonom... Persze ezt az erdőt kivéve.)
Órákig törtem a fejem, bámulva az erdő csöndességét egy fa árnyékos tövében ülve. Várom, hogy Angel jelezze, képes engem fogadni, elkészült családja a feladatával. A sírás nálam ritka dolog, és szeretek bánatomban egyedül lenni, ami itt az erdőben persze lehetetlen. Megtanultam még a fák életének érzékelését is. Nem lehet leírni, csak egyszerűen érzem, hogy él. Gondolataimból egy kellemetlen, de már megszokott fülön csípés ébresztett fel. Egyik testvérként szeretett madár szokása volt ez, és bármennyire is fájt, vagy megijesztett, sosem tudtam rá haragudni. Ráemelem tekintetem. Színes chochobo: Kék tollai, vöröses-narancs csőre és kék szemei vannak. Gyönyörű, nagyon szerettem bizony a szemében lévő eleven, élettel teli, és gondterhelt, bánatos tekintetemtől messze álló csillogását a szemének. Mindig vidám és barátságos nőstény volt, és halála napjáig az lesz. Felállok, megölelem, szárnyát a hátamra terítve utánozza a mozdulatot.
-Mehetünk?-Kérdezi csipogva a saját nyelvükön. Bólintok és felülök a hátára. Meg sem kottyan neki, percek alatt ott vagyunk Angel és családja előtt, gyorsan futva szelte át az erdőrészt. A szívem akkorát dobban, hogy hallom, és érzem is. Engedelmességet mutatva egyik lábamat megemelem, kezeimet szárnyként az oldalamhoz húzom, és enyhén megereszkedem lehajtott fejjel. Ez náluk annyit jelent, mint amikor a király előtt hajol meg valaki. Ezután leteszem a lábam és a kezeimet, tekintetét a büszkén, kihúzott háttal, kecsesen felemelt nyakkal, enyhén előrehajtott fejjel álló Angel keresve felemelem a fejem, és szeretettől csillogó szemébe nézek. A szeme mosolyog, lélegzése egyenletes, nyugodt, szárnyai a hátára simultak, pupillái a fénynek megfelelően közepes méretet mutattak. Mindez a madár boldogságát, nyugalmát és biztonságérzetét jelenti a szeretet mellett. Mély levegőt kell vennem, hogy meg tudjak szólalni nyelvükön, mely csupán rikácsolás, csipogás, torokkaparó hangok és fütyörészésre emlékeztető éneklésből áll.:
-Angel... Rossz hírt kell veletek közölnöm.-Erre a madár szeme megváltozik: Szemhéjai visszahúzódnak, teljesen kikerekítve szemeit, pupillája össze-vissza szűkül, tágul idegességében. Folytatom a mondataimat ennek ellenére:- Nem maradhatok ünnepléseteken, vissza kell mennem a városba, ahol élek. Nem az a hazám, az itt van, köztetek, de azért, hogy se ti, se más állatok ne kerüljenek a túlvilágra hasonló gonosz erők miatt, vissza kell oda térnem. Nem szükséges, hogy megértsetek, nem szükséges, hogy támogassatok, csak arra kérlek, fogadjátok el döntésemet.
-Megértelek, gyermekem.-Szólalt meg halkan, szinte hüppögő csipogással Angel, hangja mégis leírhatatlanul nagy szeretetet sugárzott:- Azt teszed, amit helyesnek érzel az egyik legnagyobb áldozatot hozva másokért. Legyen az ember, állat, vagy növény. Nem foglak visszatartani, sem marasztalni. A felneveléseddel a te kezedet el kell engednem, kirepülsz a szárnyaim alól.-(Mint korábban említettem, a cochobo-k életük végéig szüleikkel maradnak, szóval ez ritka és általában megvetett döntés volt, de most a Vezér elfogadta, így a többi madár is kénytelen lesz beletörődni.)
-Megígérek egyetlen egy dolgot, amit meg tudok:-Mondtam, miután elhallgatott.- Visszatérek. Élve, vagy halva, de ebbe az erdőbe még visszatérek!-Szavaim megerősítéseként ismét "meghajoltam", a madarak heves bólogatással reagáltak. - Ég veletek!-A szavak után nyelvemre haraptam, hogy ne sírjam el magam.  A testbeszédre nagyon figyeltek, ha ajkam harapom be, észreveszik, hogy baj van, és nem engedtek volna el. Angel engedélyt adó bólintása után szárnyat bontottam, és felrepülve eltűntem a fák között az égre emelkedve. Hallottam a vad rikácsolást, ahogy utánam kiáltoznak: "Ég veled!" "Viszlát!" "Szeretlek!" "Vigyázz magadra!" "Sok sikert!" "Az Ég segítse utad!" keverékei egyszerre harsantak fel még ki tudja hány jókívánság mellett. Az egész erdő tudta, hogy elmentem. Nem Caius-hoz megyek vissza, hanem a vasútállomásra Valhalla városában. Vissza kell térnem a fővárosba Amodar kapitány szolgálatába. A Sötét Harcos nem nekem való foglalkozás, ott nem tehetek mentőakciókat, és nem segíthetek a bajba jutottakon, hanem ölnöm, gyilkolnom, kínoznom kellene. A szívem halálomig abban az erdőben maradt, Angel és a családja vigyáz ott rá, ott nem bántja senki és semmi. A vonat hamar megjött, a jegyem visszafelé már megvolt. Az ablakból figyeltem az erdőt, majd a már elnyílt, félig megérett napraforgók sokaságát, ameddig a szem ellát. Ennek a történetnek szerintem itt vége is van. A leigázott erdő békében élhet tovább.