12.Fejezet: Visszatérek...!

2015.01.10 11:56

A másnap kellemes érzéssel tölt el. A varázslat erőhasználatát ki kellett pihennem, de most a hajnal első napsugaraira az én szemeim is magukhoz térnek. Kipattanok az ágyból, kardomat a tokjába, azt a derekamra teszem, fegyvereim tárát leellenőrzöm, megigazítom a hajam, és futólépésben indulok ki. Kint szárnyat bontok, és megindulok a lehetséges irányba, amely felé mehettek: A hegyen át. Légvonalban elég hamar el is érem a hegyet, a túloldalán lévő apró kis erdőcskébe térek be. Hajnalfény hamar meg is talál:
-Lightning...?
-Igen.-Bólintok, és a tiszteletet megadva meghajolok a kedves, gyönyörű lény előtt.- Az erdőtök most már biztonságos. A démonok és tűzvész után minden rendbe jött, visszatérhettek.
-Visszatérhettek? Te nem maradsz velünk?
-Vár a kötelesség. Rács mögé kell juttatnom az egyik Harcost, aki nem méltó a rangra, és meg kell védenem titeket, és a többi állatot a hasonló veszélyektől.
-Tégy ahogy jónak látod, Harcos. Ez az erdő örökké gyermekeként fog rád tekinteni, őszinte hálával segítségedért. Te nevelkedtél itt, ha nem tévedek...?
-Igen. A tél hidege elől drága családom, Angel csapata mentett meg, még apró gyermekként, azóta nevelkedtem 20 évig az erdőben, mialatt egész sokat megtudtam róla. Furcsállom, hogy Őfelségeddel nem találkoztam, elvégre, úgy tartják az unikornis az erdejével egy idős.
-Így van, gyermekem.-Feleli lágy bólintás kíséretében.- Azonban csak akkor pusztulunk el, ha az erdőnk is menthetetlen, és nem tér többé vissza. Ez szerencsére még nem az a pusztulás volt, de félek, annak is eljön majd az ideje, és akkor ezeknek az állatoknak...-társai felé pillant: mélyen meglapulva egy-két griff, néhány tündér, és érdekes szárnyas egér is látszik az őzek, nyulak, rókák, farkasok, erdei állatok és madarak különböző fajtái között.-... nem lesz hová menniük.-Sóhajtja.
-Mindent elkövetek, hogy ez a nap ne jöhessen el.-Mondom tiszta szívemből, és én is végignézek ismét az állatokon.-Kellemes utat, az erdőben még találkozom veletek, de nem szeretném a félősebb réteget megsérteni, megbántani azzal, hogy lelepleződik létezésük számomra. Vonuljatok át békésen a hegyen, az otthonotok már vár benneteket.-mosolyodok el hálás szemük csillogására. Szárnyaim segítségével visszamegyek Caius-ék házához. Leszállok, és bemegyek.
-Hol jártál, báránykám?-Kérdezi Caius mosolyogva
-Zöld erdő után hegyen túl, és zöld erdőben, aztán itt, de te nem vagy az asszonykám.
-Még jó!-Nevet fel Sepiroth-al egyszerre Caius.
-De..-Komolyodik el Sephiroth.- Mit kerestél te a hegyen túl?
-A családomat.-Felelem egyszerűen. Ő bólint, és kinéz az ablakon. Követve a tekintetét látom, hogy az állatok ezresével özönlenek a helyükre erdőjükön belül. Látom, hogy futásuk és jogos ijedt sietésük ellenére nem tapossák el vagy lökik föl egymást, Pedig a medvék hatalmas mancsa alatt ugráló nyuszik és békák könnyen kilapulhatnának. Még így is figyelnek egymásra. A városban nem ezt tapasztaltam, de gondolom nem kell bemutatni. A sok bamba ember egymás kárára tolakszik állandóan. Ezek az állatok testvérként tekintenek egymásra. A rókák és farkasok egy nagy falkába gyűlve menekülnek otthonaik felé, a legtöbb nőstény kölykével a szájában. Szomorúan sóhajtok. A fiúk nem érzékelik, mindkettő belefeledkezett a látvány varázsába.Megjöttek a madaraim, ők zárják a sort hátukon az ezer féle-fajta tojás, és apró, helyváltoztatásra képtelen állatkölyökkel. Hatalmas óvatossággal helyezik őket vissza a fészkekbe, vagy az odúk bejáratához. Ez a szeretet és a törődés. Ekkora érzelem viszont csak ezekben az állatokban van. Szerencsésnek  érzem magam, és hálát adok az Égnek, hogy közöttük nőhettem fel, egy ilyen csodálatos helyen. A szívem viszont összeszorul: Lehetséges, hogy soha többé nem fogom látni se őket, sem ezt a helyet... A Harcos létnek ára van. A családoktól ugyan nem szakítanak el senkit, de az állatokat nem veszik figyelembe. Van ugyan két testvérem, de a bátyám legszívesebben a családból is kitagadna, mert szerinte szégyent hozok a Harcosságára azzal, hogy egy vadonban nevelkedett lányt is szolgálatba állítottak. Az ikertestvérem pedig... Sima egyszerű ember. Nem tud se harcolni, se varázsolni. Iszonyúan kedves, és otthonában mindenki ismeri. Tartok tőle, hogy csak zavarnám a látogatásokkal. Hagyom a 15 macskájával együtt békésen élni. (Nem csípem a macskákat, inkább kutyát tartanék 300-at, mint macskából egyet is, de ő szinte a pontos ellentétem: Engem senki nem ismer, értem senki sem aggódik, nem vagyok kedves annyira, mint ő, és nincs otthonom... Persze ezt az erdőt kivéve.)
Órákig törtem a fejem, bámulva az erdő csöndességét egy fa árnyékos tövében ülve. Várom, hogy Angel jelezze, képes engem fogadni, elkészült családja a feladatával. A sírás nálam ritka dolog, és szeretek bánatomban egyedül lenni, ami itt az erdőben persze lehetetlen. Megtanultam még a fák életének érzékelését is. Nem lehet leírni, csak egyszerűen érzem, hogy él. Gondolataimból egy kellemetlen, de már megszokott fülön csípés ébresztett fel. Egyik testvérként szeretett madár szokása volt ez, és bármennyire is fájt, vagy megijesztett, sosem tudtam rá haragudni. Ráemelem tekintetem. Színes chochobo: Kék tollai, vöröses-narancs csőre és kék szemei vannak. Gyönyörű, nagyon szerettem bizony a szemében lévő eleven, élettel teli, és gondterhelt, bánatos tekintetemtől messze álló csillogását a szemének. Mindig vidám és barátságos nőstény volt, és halála napjáig az lesz. Felállok, megölelem, szárnyát a hátamra terítve utánozza a mozdulatot.
-Mehetünk?-Kérdezi csipogva a saját nyelvükön. Bólintok és felülök a hátára. Meg sem kottyan neki, percek alatt ott vagyunk Angel és családja előtt, gyorsan futva szelte át az erdőrészt. A szívem akkorát dobban, hogy hallom, és érzem is. Engedelmességet mutatva egyik lábamat megemelem, kezeimet szárnyként az oldalamhoz húzom, és enyhén megereszkedem lehajtott fejjel. Ez náluk annyit jelent, mint amikor a király előtt hajol meg valaki. Ezután leteszem a lábam és a kezeimet, tekintetét a büszkén, kihúzott háttal, kecsesen felemelt nyakkal, enyhén előrehajtott fejjel álló Angel keresve felemelem a fejem, és szeretettől csillogó szemébe nézek. A szeme mosolyog, lélegzése egyenletes, nyugodt, szárnyai a hátára simultak, pupillái a fénynek megfelelően közepes méretet mutattak. Mindez a madár boldogságát, nyugalmát és biztonságérzetét jelenti a szeretet mellett. Mély levegőt kell vennem, hogy meg tudjak szólalni nyelvükön, mely csupán rikácsolás, csipogás, torokkaparó hangok és fütyörészésre emlékeztető éneklésből áll.:
-Angel... Rossz hírt kell veletek közölnöm.-Erre a madár szeme megváltozik: Szemhéjai visszahúzódnak, teljesen kikerekítve szemeit, pupillája össze-vissza szűkül, tágul idegességében. Folytatom a mondataimat ennek ellenére:- Nem maradhatok ünnepléseteken, vissza kell mennem a városba, ahol élek. Nem az a hazám, az itt van, köztetek, de azért, hogy se ti, se más állatok ne kerüljenek a túlvilágra hasonló gonosz erők miatt, vissza kell oda térnem. Nem szükséges, hogy megértsetek, nem szükséges, hogy támogassatok, csak arra kérlek, fogadjátok el döntésemet.
-Megértelek, gyermekem.-Szólalt meg halkan, szinte hüppögő csipogással Angel, hangja mégis leírhatatlanul nagy szeretetet sugárzott:- Azt teszed, amit helyesnek érzel az egyik legnagyobb áldozatot hozva másokért. Legyen az ember, állat, vagy növény. Nem foglak visszatartani, sem marasztalni. A felneveléseddel a te kezedet el kell engednem, kirepülsz a szárnyaim alól.-(Mint korábban említettem, a cochobo-k életük végéig szüleikkel maradnak, szóval ez ritka és általában megvetett döntés volt, de most a Vezér elfogadta, így a többi madár is kénytelen lesz beletörődni.)
-Megígérek egyetlen egy dolgot, amit meg tudok:-Mondtam, miután elhallgatott.- Visszatérek. Élve, vagy halva, de ebbe az erdőbe még visszatérek!-Szavaim megerősítéseként ismét "meghajoltam", a madarak heves bólogatással reagáltak. - Ég veletek!-A szavak után nyelvemre haraptam, hogy ne sírjam el magam.  A testbeszédre nagyon figyeltek, ha ajkam harapom be, észreveszik, hogy baj van, és nem engedtek volna el. Angel engedélyt adó bólintása után szárnyat bontottam, és felrepülve eltűntem a fák között az égre emelkedve. Hallottam a vad rikácsolást, ahogy utánam kiáltoznak: "Ég veled!" "Viszlát!" "Szeretlek!" "Vigyázz magadra!" "Sok sikert!" "Az Ég segítse utad!" keverékei egyszerre harsantak fel még ki tudja hány jókívánság mellett. Az egész erdő tudta, hogy elmentem. Nem Caius-hoz megyek vissza, hanem a vasútállomásra Valhalla városában. Vissza kell térnem a fővárosba Amodar kapitány szolgálatába. A Sötét Harcos nem nekem való foglalkozás, ott nem tehetek mentőakciókat, és nem segíthetek a bajba jutottakon, hanem ölnöm, gyilkolnom, kínoznom kellene. A szívem halálomig abban az erdőben maradt, Angel és a családja vigyáz ott rá, ott nem bántja senki és semmi. A vonat hamar megjött, a jegyem visszafelé már megvolt. Az ablakból figyeltem az erdőt, majd a már elnyílt, félig megérett napraforgók sokaságát, ameddig a szem ellát. Ennek a történetnek szerintem itt vége is van. A leigázott erdő békében élhet tovább.