A házasság előtti napon szokás szerint párommal ébredek, ki sajnos 2 napja elég nagy sebet szerzett jobb vállán, egy hirtelen jött harcnak köszönhetően. Mikor magamhoz térek, ráköszönök:
- Jó reggelt!
- Neked is! – válaszolja mosolyogva.
- Hogy aludtál?
- Remekül!
- Annak örülök.
- Hát még én!
- Már csak egy nap. – Jegyzem meg boldog sóhaj kíséretében.
- Még elő is kéne keresnem a ruhámat…
- Rendben. – Mosolygok rá, de ölelésemtől nem szabadul dereka.
- Akkor… elengednél? – Kérdezi játékosan, s válaszom ugyanolyan hangú:
- Ha ráveszel, igen.
- Mivel vehetnélek rá?
- Úgy túl egyszerű, ha elmondom. – Mosolygok. Csiklandozni akar, ami sikerül is, de nem engedem el. Mosolyogva figyelem, hümmög egyet, majd elengedi magát, és lazán fekszik:
- Akkor maradok.
- Aj… Így már nem olyan mókás… - De azért a világ összes kincséért sem engedném el.
- Hát mért? Mit csináljak? Húzzalak magammal? – Kérdezi nevetve.
- Nem… - Bújok hozzá, simogatni kezd, majd mivel még mindig bújok, megcsókol, és rám mosolyogva megkérdi utána:
- Most sem engedsz?
- Nem.
- haaa…. –hangzik nemtetszése, én csak rámosolygok, és hízelgő hozzábújok ismét.
- Olyan jó most egy kicsit itt maradni veled…
- Jól van, na… - Kapok egy finom puszit, mit bájos mosollyal díjazok. Nem is hagyja szó nélkül szerelmes pillantását:
- Milyen angyali mosoly…!
- De elbújhat e tekintet mögött. – viszonzom a bókot Neki, minek köszönhetően arca enyhén elvörösödik.
- Anyám is gyakran mondta, hogy ezzel a szemmel fogok csapdába ejteni néhány lányt, de sosem hittem el…
- Mint látod, ezekkel a szemekkel egy Harcost is csapdába ejtettél. – Szavaimat egy hosszú csók követi, mi természetesen nem marad viszonzatlan. Lazítok ölelésemen, hogy ha Athos szeretne, elmehessen, és ő él is a lehetőséggel, miután kaptam egy újabb puszit:
- Köszönöm, kedvesem. – Szavaira egy hosszú, enyhén szomorú sóhaj hagyja el ajkaim.
- Azt hittem, itt maradsz… - Látom rajta, hogy szavaimmal nem nagyon foglalkozik, hiszen gondolataiba merült.
- Ha szeretnéd, megnézheted te is a ruhám. – Közli kedvesen, mosolyogva. – Elvégre a vőlegényt láthatja a menyasszony.
- Nem. Azonban, ha megtaláltad a ruhát, számíthatok rád a nyakláncok átadásában? Engem megismerne, de téged nem ismer.
- Neked, érted bármit.
- Köszönet.
- Nincs mit. – Mosolyog, és átmegy a saját szobájába. Nagy nehezen ráveszem magam, hogy felkeljek. Felöltözök, megfésülködöm, és kimegyek a csapattagokhoz beszélgetni. A nyakláncokat tegnap készítettem, téglalap alapúak, és mind gyémántnak néz ki. Van fekete, kék, zöld és piros színben. Hátsó szándékom, hogy a nyakékekbe rejtett varázserővel megbosszuljam a nő tetteit.
A szobámban vagyok ismét, mikor párom fél óra múlva visszaér. Rámosolygok.
- Szia!
- Szia! – Elmosolyodik. Közelebb lépek. – Indulhatunk? – Bólintására a kezébe nyomom a nyakláncokat. – Te mész előre, de elkísérlek odáig. Jó?
- Természetesen. – Mosolyog, kiindul, megyek vele, megfogva a kezét. Útközben felkapok egy vödröt, amibe már előkészítettem bosszúm tökéletes keverékét. Van benne lótrágya, sár, giliszták, csiganyál, rohadt gyümölcsök, hangyák, és egyéb szépségek, mint a békák például. Tervem tökéletesen végre tudom hajtani: a gazdag ház előtt már fű sincs, viszont, mivel még nincs végig lebetonozva, szép sáros az egész, fekete udvar. A ház magas, azóta már újjá lett építve, de a házszámot ismerem. Párom tanácstalanul pillant rám.
- És mégis hogyan adjam neki oda?
- Egy régi barátja küldi, aki hamarosan jelentkezik. Ha én adnám át, nem fogadná el. –megpuszilom- köszönöm, hogy megteszed.
- Nincs mit. – mosolyog Athos, de aztán komoly képet ölt, csenget. Én arrébb megyek, hogy ne lásson a bent lakó. Egy nő nyit ajtót, drága, talán a legdrágább ruha, ékszerek, csillogó, drága cipők, zöld, nem túl kedves szemek, és rövid, szőkére festett haj. Az alakja nem túl karcsú, de nem is az a dagadt disznó testalkat. Hangja utálatos, mint valami boszorkányé egy horrorfilmben:
- Mit akarsz?!- Athos arcán a nyugalom mellett megjelenik a felsőbbséges nemesi ragyogás, odanyújtja neki a nyakláncokat:
- Egy régi barátod küldi. Hamarosan találkoztok. – A nő elveszi a nyakláncokat
-pff.. ócska vackok... Már rég kiment a divatból... - nem mutatkozom, csak a hangom hallatszik:
- Varázserővel bírnak... Állítólag örök szépséget adnak. –A nő rögtön felveszi, mind a négyet egyszerre, mind a négy a bőre alá ivódik.
- Mi a fene?!
- De az a szépség belülről árad, és neked sosem lesz meg... – Jövök előre gonosz vigyorral.
- Te...?!!! Azt reméltem, kinyiffantál..!
- Hát akkor tévedtél.
- Meg kellett volna ölnöm téged!
- Mindketten így gondoljuk. De nem tetted meg. Úgyhogy visszaveszem a jogos örökségem, amit már 727 éve vissza kellett volna adnod.
- Álmodozz csak! - páromra nézek.
- Kérlek, lépj arrébb az ajtóból! –Mikor megteszi nyakon öntöm az egyszer már részletezett trutyival a nőt - Az vagy, ami rajtad van!
- ÁÁÁ! Az új ruhám....!!!! A cipellőm! Te mocsok, te rohadék, te...te!!! - rámveti magát, mindketten a legnagyobb sárba esünk.
- Na, a hajmosást sem úszom ma meg...!
- Életben sem maradsz, te mocsok....!
-Azt azért kétlem...! - birkózni kezdünk, hát egyikünk se lett túl tiszta, de a végén én győzök, mikor a fejét nyomom a sárba a másik nőnek - Csak a nyakláncok hatása miatt hagyom meg az életed. - leszállok róla, végignézek magamon - pff.... jól nézek ki...
- Megoldom. – Mosolyog rám Athos, majd csettint, és nemhogy a sárnak semmi nyoma nincs rajtam, de még az illatom is kellemes lesz.
- Szeretlek. - Köszönetképpen megpuszilom, majd a nőre nézek, csettintek, annak nyaklánca megvillan - Bármit is tesz, ilyennek látja majd magát... Van ennél kegyetlenebb bosszú? Visszakapja, ez az ő életét elrontja, legalább annyira, mint amennyire ő elrontotta az enyémet. – Tájékoztatom párom.
- Menjünk, angyalom. – Feleli. Hazamegyünk. Otthon egy jóleső sóhaj hagyja el ajkaimat szavaim előtt:
- Ezt az utat is kitapostam. És már csak egy ugrás választ el a közös utunk kezdőpontjától. – Mondom felé fordulva, miközben lágyan átölelem derekát. Megkönnyebbülten, mégis halkan felnevet.
- Egyetlen nap. – Állapítja meg ő is, miközben átölel.
- Hosszú, s mégis rövid idő. – Bólint egyetértően Athos. Váltunk egy szerelmes csókot ismét, aztán ártatlan szemekkel Ránézve megszólalok: - Nincs türelmem… - Szavaimra felnevet. Egy ideig nézem, majd a többiekhez megyek, akik a holnapi nagy eseménnyel van elfoglalva.
- Skacok, csinálni kéne valamit..
- Mondjuk segíthetsz a díszeket megcsinálni..?
- Inkább kint keresek valami elfoglaltságot. – Ki is megyek, és estig elökörködök Táltossal, mert szeretném megfuttatni, de makacskodva felszegi a fejét szájában a kantárral, és sehogy sem érem el. Viszont megoldom: Felugrok a nyakába számítva arra, hogy felágaskodik, akkor finoman átpördülök, és elkapom a kantárját, mindketten a földre érkezünk, és miután jól kifárasztottam, leápolom. Estére érek vissza, Athos a kanapé, Noel szokás szerint a konyhában, így hát Snow-ékhoz lépek oda.
- Vacsora van?
- Készül. – Feleli Kriss kérdésemre.
- Oké. Veletek minden rendben?
- Minden elő van készítve holnapra. –Bólint Leó.
- Jaj, ha tudnátok, hogy várom…! – Én.
- Kis türelmetlen! – Kuncog Kriss.
- Kicsi?? Nem is kicsi, nem is kicsit türelmetlen! – Néz Lebreau Kriss-re.
- Javíthatatlanok vagytok! – Rázom mosolyogva a fejem. Snow reagál:
- De ezt Amodar kapitány is mondta már neked!
- Tudom. – Bólintok. Grimaud meg a szintén fejét csóváló Athos mellett állva megszólal:
- Hej, de holnap eladjuk a menyasszonyt! – Kuncog az inas.
- Eladjuk??? – Nézek rá értetlenül.
- Látszik, hogy nem emberek között nevelkedtél. – Jegyzi meg mosolyogva Kriss.
- Sosem hazudok, főleg nem nektek. – Szavaim után Athos röviden elmagyarázza, mi a helyzet:
- Már egyszer átéltem... Éjfélkor az a szokás, hogy a menyasszony leveszi a fehér ruhát, s piros menyecske ruhába öltözik. Kendővel bekötik a fejét, s kötényt adnak rá, fakanalat tesznek a kezébe. Egy férfi a vendégek közül egy fazekat, vagy lábost és egy fakanalat vesz a kezébe, hangosan többször összeüti, s közben elkiáltja magát: "Eladó a menyasszony!" Ilyenkor a vendégek sorban táncolnak az ifjú asszonnyal, de csak akkor, ha a fazékba pénzt dobnak. Amikor a férj megunja, hogy az asszony kézről-kézre jár, ellopja a fazekat, odaszalad az asszonyhoz, ölbe kapja, és kiszalad vele az ajtón. – Páromra nézek:
- Aha... Szóval ez egy olyan hülye hagyomány, mint a madaraknál a csipkelődés... Egyiknek sincs értelme.. – Grimaud a kanapén áthajolva átöleli Athost és együtt nevetnek a csapattal. Értelmetlenül nézek körbe: - Most mi vicceset mondtam?
- Te semmit. – Mondja Athos. Grimaud oldalba böki gazdáját, majd megkérdi:
- Hát a feltupírozott haj?
- Csak azt ne…! – Nevetnek még jobban.
- Ö.. oké.. Ha olyan témában is tudtok beszélni, amit értek is, szóljatok... – Mondom, majd megyek a konyhába vacsorázni. Mikor befejezem, Athos jön oda hozzám. Éppen egy természetfilmet nézek, természetesen állatokról, mikor hízelgő hangjáról tudom, hogy ő jött be:
- Kedvesem… - Mosolyogva, kérdőn ránézek, mire folytatja szavait: - Nem megyünk aludni?
- Nem hiszem, hogy tudok ma aludni…
- Én sem, de meg lehet próbálni.
- Talán egy kicsit később… - Nézem ismét a filmet.
- Én teszek egy próbát. – A Tőle kapott csók elvonja a figyelmem a filmről, ez látható is, hiszen kedves hangon kérdezem:
- Odafeküdjek melléd?
- Ha szeretnéd. – Mosolyogva felállok.
- Menjünk. – Kézen fogva haladunk az ágyig. Ott ő elég hamar elalszik, én pedig hülye fejjel nem csatlakozom hozzá, hanem egészen hajnalig figyelem.