Vallásos szitu...
2017.06.15 08:18
Egyáltalán nem arra gondolok, hogy ez nekem bármilyen értelemben hátrányomra vált volna, vagy ellenem lenne, csupán a véleményemet és az életem egy részét szeretném megosztani azokkal, akiket esetleg érdekel is a téma.
Soha nem vetettem meg egy vallási nézetet, vagy egy embert sem azért, hogy valamiben hisz, vagy hogy miben hisz. De a sok vallásos, rám lelki terrort gyakorló film, amit a suliban láttam arra késztetett, hogy némi ellen hangot adjak a világnak, hogy közzétegyem az én életemet, az én nézeteimet, az én véleményemet. Aki sértődékeny a hitére, vagy megveti az ilyesmit, kérem, most rögtön hagyja abba az olvasást! Köszönöm.
Nos. Kis koromban hívő voltam. Ministrálni is mentem egyszer, vagy kétszer, mivel a hittan órához kötelezővé tették (másképp nem is nagyon voltam templomban, mert már azt halálra untam, ez tény). Leginkább szerintem itt az játszhatott közre, hogy nem igazán jó az értésem, mármint azt hallottam végig, hogy a pap beszélt, de nem értettem, hogy mit mond, és így lássuk be, elég unalmas. Nagyon sokat jelentett, hogy a legtöbb hittanórán a nagyobbak engem megaláztak, rendszerint megvertek (biztató, mi?). Mindezek ellenére én hittem, hogy ennek oka van, hogy valamit én rontottam el, hogy valahol a kb 2-3. osztályba járó kislány tehet arról, hogy az 5-6, osztályosok ,,vagányok" (papírozottan enyhén szellemi fogyatékosok) bántják, megalázzák, és fenyegetik. Nem foglalkoztam vele. Nagyon sokáig. Aztán láttam némi kételkedést ebben a Jézus meghalt a bűneid miatt dologban... Főleg úgy, hogy nekem sosem jelentett semmi megnyugvást a gyónás, meg a s a többik. Úgy éreztem, hogy amikor elmondom akármelyik verset, mondhatnám azt is: ,,Sajnálom, anya, megbántam, ígérem, soha többet nem fog előfordulni...". És hiába éreztem úgy, mint valóban. Annyit érzékeltem, hogy kijönnek a templomból, és már annak ajtajában szidják a másikat a legkevésbé sem kulturált szavakkal. Megkérdeztem magamtól: Ennek mi értelme? Megkérdeztem a többieket is, de a mai napig senki nem értette, hogy az ilyen ember miért jár be abba a szentnek mondott helyre? Itt elkezdtem kételkedni, egyelőre csak a régimódi versek és leírt, mondogatott idézetek működésében. Újakat kreáltam, saját szavaimmal kértem én mindenkit, akit ismertem:Istent, Máriát, Jézust, az angyalokat. Minden visszájára fordult, amit kértem. Azt kértem, hogy legyen egy barátom, akiben megbízhatok. Még a haverjaim is ellenem fordultak, mindenki hülyének nézett. Kértem, hogy értékeljék a tehetségemet, de akárhol, akármikor beszéltem a sztorijaimról, az ötleteimről, a verseimről, vagy hülyének néztek, vagy nem vettek komolyan. Annyit értem el vele, hogy a tanárok szemében én voltam az okos, de bolondos álmodozó, a faluban meg csak ,,A bolond lány" jelzőt használták a nevem helyett... Igazán jó volt, biztosan. De nem esett le, hogy hol a hibám. Még mindig magamban kerestem a bajt. Akkor is magamban kerestem a bajt, amikor az egyik osztálytársam a teljes felső tagozaton folyamatos lelki és testi sebeket okozott, amiknek a vérzése lelkemen nem akart elállni, habár valóban vérem nem folyt...
A következő fordulópont amire még emlékszem (igen, a memóriám javulását is kértem... Ugye, milyen csodálatos?), az a Kaposvári suli. Nem jutott nekem hely a kollégiumban. Utólag örültem is neki, bár annak kevésbé, hogy katolikus koliba helyeztek el... o.O Itt már volt bennem kételkedés rendesen, itt már rájöttem, hogy sokkal jobban érdekel a tűz, a pokol, a fájdalom (mivel szinte csak azt kaptam), mint bármi más. Nem kötöttek le a felhők, a szerelmes filmek, meg az ilyesmik. Inkább lövöldözős játékokkal játszottam, háborússal, vagy ilyesmi, de nem szerelmessel. Itt már nem egy alvilágról íródott történetem lapult sunyin a füzeteimben. A zenéimről meg nem is beszélve! Aki ismeri a G-play együttest (gengszterek) annak lehet máris egy elképzelése.
Na mondom, jó lesz. Utána hallottam csak, hogy a suli kolijában történtek olyanok, hogy a csajszi nem engedte előre a zuhanynál az idősebbeket, így a hajánál fogva rángatták ki onnan; vagy a másik eset, amikor valakit úgy felkentek a falra, hogy a lépe leszakadt, meg ilyen szépségek. Féltem a suliban mindenkitől, mint a tűztől. Gazda helyett lovász szakra mentem, amivel önmagában semmi bajom nem volt, mivel imádom a lovakat; nyújtottak is némi támaszt, láttam, hogy van értelme élnem, hogy voltam olyan ügyes, mint az osztályba járó fiúk, akiknek otthon is voltak lovaik. Itt már nem fogadtam el a vallási nézeteket, és büszke voltam. A katkoliban történt egy fontos jelenet: 20 órakor átmentünk a templomba, hogy imádkozzanak azok, akik akarnak. Szabályosan fizikailag rosszul voltam! Szédelegtem, hányingerem volt, borzasztóan fájt a fejem, sőt, kezdett sötétedni a világ... És mindezeket megmérgezte egy furcsa, bizarr érzés: egy sötét árny közelségét éreztem magam körül, nagyon közel.. Túl közel... Alig vártam, hogy visszamenjünk, és aludhassak. Hogy ez a lény szólt-e hozzám később, vagy nem, azt nem tudom. De ezek után pár héttel talán egyik szobatársam felém fordult, hogy benne él egy démon, és most ő szól hozzám, a hangja is teljesen más volt, meg is ijesztett, mert hasonló árnyat érzékeltem felőle, mint amit a templomban. A lény egyértelműen közölte velem, hogy rám pályázik, hogy bele fog költözni a testembe, elfoglalja azt, és felemészti közben a lelkemet. Emiatt az üzenet miatt nem aludtam aznap, és végigbőgtem az éjszakát. Nem mertem és nem tudtam volna a szüleimet se felhívni, tekintve, hogy éjfél után történt mindez. Itt fordult meg a fejemben először: igaz lehet? Létezik az a Pokol, amiben én hiszek? Létezhet egy olyan hely, ahol végre elfogadnak engem önmagamnak minden perverzségemmel, és kínzóeszközök feltalálásának művelésével? Létezhet egy olyan hely, ahol RÁM van szükség, és nem arra az ártatlan, jól tanuló kislányra, akit a világ elvárt tőlem? Mára tudom a választ. És akinek van szeme a látáshoz, és érzéke a sorok között olvasni, az már tudhat rólam egyet, s mást. A végső zuhanás ezután az volt, amikor visszaköltöztünk Hevesbe, haza. A ház szinte romokban, a barátom élőben ott volt ugyan, de csak akkor, ha neki volt szüksége valamire. A másik barátomat, a barátnőmet nem tudtam elérni internet hiányában. Előttem köd, nem láttam, mi jön ezután, teljes káosz, teljes kétségbeesés volt az életem. Tudtam, hogy önerőből nem fog sikerülni továbblépni. Főleg, mikor a lovász szak után ügyviteli titkárnak vettek csak fel.. Utáltam a szakot, utáltam a sulit, utáltam magamat, és teljesen semmibe vettem az életemet. Minden érzésemet, és feltéptem az összes régi sebemet is. Szenvedtem. Nem látszott, de szenvedtem. A családom ott volt nekem, és ezért soha nem lehetek elég hálás. De kevés volt. Nem látták.. Nem láttak... Egymás mellett éltünk, nem egymással. Minden szabadidőmet a munka töltötte ki, úgy éreztem, nekem már semmihez nincs jogom, hogy soha nem lesz életem, hogy fölösleges szerelemről, családról álmodoznom, sosem fogom kiérdemelni, hogy soha semmit nem fogok tudni elérni, hogy mindenkinek az életét megkeserítem, teljesen magamba zuhantam. Minden sértés előjött, mindenki lenézett engem és a teljes családomat is. Apa magát hibáztatta, teljesen lelkibeteg lett, amiért magamat éreztem felelősnek, hiszen közös döntés volt Zalába költözni, de ha nemet mondok, ha bárki nemet mond, nem megyünk. Nem élek át ennyi mindent, és nem szerzek annyi sebet, nem is szenvedek. Ez az önértékelés addig romlott, hogy teljesen értéktelen rongydarabnak tartottam magam, aki csak annyira méltó, hogy valaki kocsiba rántsa, és egy pincében minden vágyát kiélje rajta... És ekkor fordultam lefelé segítségért. Ezért az árért. Démont kértem, Ördögöt, vagy bárkit, hogy segítsen. Megadom neki, amire vágyik, bármit kérhet tőlem, csak segítsen....Azonnal érezhető volt a hatása. Jelentkezett nálam valaki, aki kicsit átírva ugyan, de elfogadta a feltételeket. Érdekes volt, hogy ettől nem ijedtem meg, sőt. Eleinte nem hittem neki, akkor sem, amikor az eszemmel tudtam, hogy teljesen igaz, amit mond, amikor sorolja az értékeimet, amikor dicséri az eszemet, a kitartásomat, az eddigi iskolai eredményeimet, a választásomat, hogy hogyan folytatom, hogy nem tettem le a tollat, hogy kitartottam, és hogy mekkora súlyt viszek a hátamon teljesen feleslegesen. Ő volt a padló. A padló, ami nagyot ütött először, de aztán támaszt nyújtott, és biztatott a felállásra, az út folytatására. Nagyon fontos számomra. Nem mindig azt teszi, ami nekem éppen tetszik, de már majdnem vakon követem minden ötletét, amit lehetőségként emel elém, hiszen eddig egyiket sem bántam meg, amelyiket elfogadtam. Az életem sínen megy, a padlóból felhő lett, ami a boldogságba emelt. Persze, valamit adnom is kellett, elvett néhány érzésemet. Nincs bennem se bűntudat, se félelem, se szégyenérzet, se harag, se düh... Valamint egyes esetekben kissé bunkón viselkedek a változások következtében. Már senkinek nem engedem, hogy kihasználjon. Senkinek nem engedem, hogy átgázoljon rajtam mindenféle bocsánatkérés nélkül, senki nem tud ártani nekem. Ellátta minden lelki sebemet, teljesen eltüntette. Azóta jól vagyok. Ha nem is minden, de a legtöbb dolog összejött, amit szerettem volna. Kezdve a jobb jegyért a dolgozaton, ami egész apróság, az egész nagy döntésekig, mint idegen utakra elmenni a jobb iskola reményében teljesen egyedül. Pontosabban majdnem egyedül. Ráébresztett, hogy ki vagyok valójában, hogy nem kell szégyellnem azt, hogy másképp gondolom, hogy nyugodtan hangot adhatok annak, aki és ami vagyok, senkinek nincs joga emiatt elítélni. És vigyáz rám.
De miért cserébe? Egész tanévben vallásos iskolába kellett túlélnie. Hajlandó volt érte, mert nekem elengedhetetlen az életcélom eléréséhez ez az átkozott papír, amit így adnak ki a legegyszerűbben. Nem panaszkodni akarok, és nem szidni az iskolát, mert teljesen meg vagyok vele elégedve, nagyon jól éreztem magam a nem vallásos órákon, foglalkozások közömbös részén, meg úgy az egész tanévben. Nem őrültem meg. És mindenkinek vannak titkai. Egyesek egy nem érzékelhető Istenben hisznek, akik mások szavai, mások által leírt betűk alapján hisznek valamiben, és, ha filmeik igazak, utolsó leheletükig kitartanak mellette. Elfogadom, és úgy vagyok vele, hogy ha valakinek úgy fogom látni, hogy erre van szüksége, még ajánlani is fogom a vallást, a sulit. Csak hangot akartam adni magamnak, az én véleményemnek is.
Köszönöm a figyelmet, és az erre a cikkre szánt időt!