ÚT

Mikor indultam, még látszott az út.
Ahogy mentem, terveztem, de nem úgy alakult.
Egy barát azt mondta: ,,Írj! Magadnak írj!
Ne számítson, ha ferdül a rím; ha fáj, írj!

Írj; hiszen sírni nem fogsz, tudom."
De szavait hiába jegyzem meg, nem segít utamon.
Nem segít utamon; nem segíti az Életem.
Akkor is fáj minden tettem, s a létem.

Eltévedtem. Ködös, sötét rengeteg; rettegek.
Nem segít, ha visszanézek, megállok, de ha megyek sem.
Tanácstalanság, magány, s örökké kísérő fájdalom.
Hogy mennyit kesergek, szememben már szánalom.

Letértem az útról, vagy csak zsákutca?
Már nem is sejtem, hol van a célvonal...
Már nem ér engem a Nap gyógyító fénye;
Utam felett elfeketedett az Ég lágy kékje.

Már nézni is félek, mert tudom, hogy nem látok.
S a fájdalom mocsarán úgy érzem, talaj alatt állok.
Kijönni nem tudok, a mcsár vége messze van:
Ebből nem tud ember kiszedni, maximum velem hal.

Leléptem az útról, mert más akartam lenni.
Hogy elhagytam néhány barátomat, nem lehet jóvá tenni.
Ha nem tetszik a vers, nem kell többet olvasni.
Ám annak, akit érdekel, mindet meg fogom mutatni!