Nem fér a fejembe...
Mindent megtettem Érted, amire lehetőségem volt,
Én vagyok az, aki minden pillanatban Rád gondol,
Őszinte volt minden szó, amit Hozzád intéztem.
Most mégis a karjaim között, miattam vérzel.
Begyógyítottam az összes lelki sérülésedet,
És fogalmam sincs, hogy csináltam én is egyet.
Egy olyan sebet, ami az egészségedre mehet,
Így hát a baj kifejlődése előtt én elmegyek.
Nem tudom, mit ronthattam el ennyire,
De 2 napja nem vagy hajlandó enni se.
Minden este sírsz, reggel pityeregve kelsz.
Ha ennyire bántalak, had engedjelek el!
Vagy segíts rájönni, hol a hiba, hol csúsztam el;
Szeretlek, még hány milliárdszor mondjam el?
Azt akarom, hogy boldog legyél, elmegyek, ha kell.
De fenyegetsz, hogy akkor halsz te igazán meg.
Miért ragaszkodsz hozzám ennyire, ha bántalak?
És mit szúrtam el? Pokolba! Én nem áltatlak!
Már nem látok beléd, kizársz az életedből.
De nem engedsz el a kétségemből, sem a közeledből.
Bizonyítanám a szerelmemet, de nem vihetlek haza,
Mert boldog sosem lennél, lelkiismereted furdallana.
Ez az ajtó egyirányú, nem léphetsz többet vissza.
Nem rajtam múlik, szívem, a ház rég kész van.
Csak Téged vár, Velem együtt, a halál túloldalán.
90, 100, 200 év múlva is kész lesz, megvár.
Ne akarj tiniként átkelni rajta, kérlek!
A helyed biztos, már csak a Te döntésed.
De nem akarom, hogy elkapkodd. Nem viszlek el.
Az életedet befolyásolhatom, de nem vehetem el.
Kikészítjük egymást. Hiába ellenzem, Te vársz.
Vagy ha nem engem, egy esélytelen félnótást.
Tudom, hogy sokan bántják a lelkedet,
Tudom, hogy elfogyott az erőd, megértettem.
Tudod, hogy mindent érzek, ami Veled történik,
Tudom, hogy a fájdalmadat szavaim nem enyhítik.
Tudom, hogy elvesztél, hogy fel akarod adni.
Megértem, nem támogatom. Szabadon akarlak hagyni.
De olyan személyek között, akik megértenek,
Már, ha ilyen élő szóban még létezhet.
Átérzem a fájdalmad, nem mondhatom, hogy öld meg magad,
Nem akarom, mert a lelkednek ez csak ártana.
De nem kell félned, én ott foglak várni a köztes létsíkon,
Menny, Pokol, vagy én, a választást is Rád bízom.
Ott már adhatok Neked életet.
Ott majd nyugodtan érinthetlek.
Ott már az enyém leszel, én a tied,
Ott már ebbe senki nem szólhat bele.
Önmagad lehetsz minden perverzségeddel,
Minden álmoddal, s a csodás különlegességeddel.
Arra kérlek, tarts még ki, ne rohanj hozzám;
Képtelen vagy megacélozni magad, megbánnád.
Nem hiszel nekem, menekülni akarsz, de egérutat nem látsz.
Egyetlen, ez egyetlen reményed vagyok én, s ez is halovány.
Nincs mibe kapaszkodnod, nincs, aki meg akarna érteni.
Hibáztatnak, eltaposnak, s csak a látszat, hogy féltenek is.
De én mivel bántottalak? Mikor nem voltam melletted?
Azért jöttem, mert minden álmodat eltemetted.
Azért jöttem, hogy újraélesszelek, hogy megóvjalak mindettől.
De nincs megint jövőkép előtted, a védelem mind eldőlt.
Nem tudom, hol hibáztam, csak mondd el, kérlek, mit tegyek!
Nem tudom, mivel ártottam, amivel így tönkretettelek.
Nem tudom, hogyan tehetném jóvá? Kárpótolnálak!
De szavaim sokára érnek el Hozzád, a távolság nagy.
Erős fal épült kettőnk közé, s még csak észre sem vettem.
Belátom, hogy küldetésemben menthetetlenül elestem.
De nem az a fajta vagyok, aki ennyiért feladja,
Már rég elküldtél volna, de a szíved nem hagyja.
Soha nem is fogja hagyni, de ha bántalak, elmegyek.
Ha nem bírod egyedül, előbb-utóbb úgyis megteszed.
De ott már nem fog fájni, hogy nem kaphatsz meg.
Ott már minden figyelmem, az egész testem a Tied.