Halálvágy

Nem tudom, e versemben mit mondhatok,
Ha már otthon e világon sehol nem vagyok,
Ha már lelkem darabjai magány felé löknek,
Ha már a családom szavai is érzéseket ölnek.

Ha már azt sem tudom, mi értelme a harcnak,
Hiszen engem kiszállni már rég nem hagynak..
Pedig feladnám, meghalnék már szívesen.
Hisz e élet értelmét még mindig csak keresem.

Még mindig csak békét kérek, nyugodt csendet,
De támadják, ölik, törik, tapossák lelkemet.
Nem egyedül akartam befejezni az életet!
Csak nyugodt helyet kérek, hol tán élhetek.

Csak annyit kérek, ne utáljatok mindig.
Most már nem tudok a holnapban hinni...
Már nem érdekel semmi, fehér zászlóm fent...
Fájdalom, halál. S lásd, érző szívnek nem való ez!

De az enyém már fáradt, haldokló...
Sebei vére fölött röpköd már holló,
S ha egyszer elfogy az erő, vége.
Nem kapok én kegyelemdöfést se...

Nem adja meg senki, a megnyugvó halált,
Nem mondhatom, hogy megtaláltam hazám,
Mely nem a Föld, nem emberek világa.
Hisz itt fájdalom száll egy vérző virágra.

A virágon a bimbó éppen nyílni óhajtana,
De levágja az emberi szó, fagy szava.
Kést döf a kézbe, mely segítségért nyúl,
Sírja fölött meg könny már hiába hull...

De addig nem érti meg senki, miről ír,
Hogy a versnek minden szava miről sír!
S mire ezt elolvassa az, kinek szól,
Lehet, hogy már csak emlék leszek, távolból.

Mert NEKI nem szólok, keresse meg.
Azt mondja, szeret, hát mutassa nekem.
De ő nem ér rá... Nem ér rá időben soha..
Tán csak akkor látja, ha már nincs írója...

Tán meg se fogja nézni.. Minek?
Csak egy magányos, halott szív. Nem?
Minek törődne velem egy közeli rokon is?
Nem figyelnek, ha könnyem, hangom nincs...

Hát számít itt testvér, szülő? Ezzel szemben,
Ha valami munka vagy bajuk van, ott kell lennem..
Mert én tartsak támaszt vállamra véve bajuk...
És cserébe az ,,undorító, mocskos patkány"-t kapjuk...

Sír a gyerek, de nem szól, nem beszél...
Igazad van, ordítsd le a fejét, hisz még él...
Hisz még itt van, és számíthatsz rá mindig..
De ha már nem lesz? Kinek mondod, ,,Kicsim"?...

Vagy tán számítani sem fog?
Mit számít az majd nekik, mond?
Egy éhes szájjal kevesebb...
Volt, ki utált, volt, ki szeretett...

De könnyen halni sem engednek...
Kiadás lenne, hogy elföldeljenek...?
Vagy fájna szívük, hogy nincs támasz?
Hogy szeresselek, mondd, ha csak ártasz?...

Már nem békét... Megnyugvást kérek.
Halált. Halált, hogy máshová térjek.
Bocsánatot attól, akik engem szerettek.
Érzéstelenítést azoknak, kik velem nevettek.

De fájdalmat annak, ki engem ide sodort!
Ne engedje lelkét a tudat: gyilkos volt!
Tudom, gonosz, de eddig voltam csendes.
Nem vagyok zsák, hogy bűntetlenül verhess!

Nem vagyok céltábla, hogy szavad engem érjen.
Én leszek a kosz. Mert múltad bemocskolja vérem.
Én leszek a kín, mi nem hagy majd nyugtot.
A kín, miben élek, s mi eddig engem fojtott.

Ég veletek, álmok, célok, versek.
Sajnálom, de én tényleg szeretek.
És nem illek be ide, az emberekhez.
Tán máshol látom, mit itt keresek.