Ember

,,Itt ülök fent, a padlás porában,
Új versemet egy ember se várja.
Meggyötört lelkemet egy lágy szó sem őrzi,
S ost szerzett új sebének vére ismét vörösre festi."

Mondja ezt egy ember,
Ki magányosan, reggel kel,
hogy hajnal hasadtán Pénz Urának tisztelegve
Álljon a rabiga láncaiba fogva, míg el nem indítatják vele.

Szíve még szabadságra vágyva dobog,
De szemében már régóta lemondás lángja lobog.
Ketrecébe zárva mást úgysem tehet: Engedelmeskedik,
Útja nagyon rögös, kanyaros, nem visz sehova, és nem egyenesedik.

Ez a tudat bántja legjobban:
Nem fog eljutni soha... Soha, sehova...
Voltak álmai, céljai, vágyai, akart életet élni,
Csak nem volt bátorsága ezekben hinni, s így remélni.

Mi volt ő? Álmodozó bohóc!
Hitt, és elé hazugság fátyla borult.
Most itt van fönt, padlás forró, ám lágy árnyékában,
Fájó szíve azt súgja, hogy élhetett volna másképp,  vidáman.

Ma már teljesen egyedül van,
Mert verseiért mindenki bántja, sajnálja.
A bánat fáj, a nyugalomhiány pokolian kínzó.
Tán azt várja a világ, mikor gyullad benne düh, izzó?

Nem lesz pusztítás, szitkozódás versében!
Csak a szomorú magány fájdalma élhet lelkében.
De a jövőben fog állni egy aprócska ház mindentől távol, így védve,
Hol egyedül él majd egy emver, s nem borítja fájdalma többé térdre.

S lesz a ház előtt szaladó csikó
Gyönyörászép anyja vágtája után fut, mint kígyó.
Sietve pásztázzák a hatalmas rétet, meddig szem csak ellát,
Majd szürkületre hazatérnek megenni az ünnepi, frissen sült tortát.