Egyszer majd élhetek is én...?

2015.03.28 12:33

Nem értem, egyszer reméltem, megtettem,
Víg voltam, teljesen vörös, s csak nevettem...
Most meg sírok... Eljött a másnap...
Talán végelett egy jó barátságnak?

Elrontok én mindent, nem lehet bennem bízni..!
Miért nem tudom az érzéseimet eltemetni?!
Talán tényleg igaz lenne, mit tapasztaltam?
Mindenki bánt, kit beengedek védőfalmba?

Lélektestvér, szerelem, család, barát...
Mindezzel magam alatt vágom a fát...?
Miben bízzak? Már az állatokban sem lehet?
Töltsek üresen hosszú, fájdalmas éveket?

Ki szánta nekem ezt az életet?!
E helyen boldogan nem élhetek?!
Hol van ilyenkor megértés, Isten?!
Úgy érzem, már lelki kincsem sincsen...

Próbálom a jót keresni, de a rossz több..
Hogy lehet pozitív lenni, ha börtönöd
Tart fogva, lelked leláncolja, s eltemet,
Mint valami bomló, szagos tetemet...?

Eladnám az életemet, vigye, kinek kell!
Nem érdekel, csak tűnjön fájdalmam el...
Könnyek, bánat, hagyjatok végre!
Nem talál rám úgysem béke...

Verseket írok, lelkemben sírok,
Érzelmeknek ásott, üres sírok...
Titkok, nem érnek már semmit...
Nem akarok bántani én senkit!

Veszekedés már megint, kívül-belül...
Lelkem fáradtan a porba merül.
Kezem remeg, szívem alig dobog
Nem leszek én már soha boldog.

Maradok a ,,bolod lány", ki semmire nem jó
Mert ez a szerep, látom, nem nekem való.
Fúj a szél, hideg van. Lelkemen seb, szívemen por...
Nem segít itt semmi, se barát, se halál, se bor.

Egy magányos harcos, egy örök vesztes,
Kihez nem kell, csak pár szó, hogy nyerhess...
Nem bánom, verj meg, törj össze;
De kegyelemből a tőrrel is döfj le!

Ne hagyd, hogy lassan elvérezve halljak meg,
Mond, Élet, miért nincs benned könyörület?!
Csinálok valami jót, mi felvidít a napra,
De sírva emlékezek ma már a tegnapra.

Talán ha nem teszem ezt meg, máshogy lenne?
Ha nem hajtok semmire, most írna nekem?
S ha e verset vajon látja, sírni fog e Világ Virága?
Nem akarom, hogy bájna, hogy ezen magát rágja.

Csak jutnék el halkan egy másik világra,
Hol a Valóság nem egyenlő a fájjal,
Hol nem vesznek körbe sötét árnyak,
Hol lelkem néha napfényt is láthat.

De a szürke függönyön keresztül nem jön semmi,
Csak a szürke fájdalom látszik, a végtelenségig..
Vér szerinti édestestvérem sem hagy verset írni...
Tessék, látod, még kis sem tudom magam sírni!

És még kérdezik, hogy mi bánt, mi bajom.
Csoda, hogy egyáltalán van mosolyom!
Magam sem értem, ennyit hogy bírok,
De előbb utóbb, ebbe beleunok.

Hogy akkor mi lesz? Passzolom.
Elmegyek, vagy meghalok? Nem tudom.
Lehet, hogy csak verseim száma nő,
Ahogy fájdalmam lassan megöl.

S hogy azután mi vár rám?
Átok lesz, vagy megváltás?
Lehet, hogy elvisz az Ördög...
Az Ég fölöttem mennydörög.

Hogy fogadna engem be?
Nem vagyok én gyermeke...
Nem vagyok én senki se.
Nem veszik észre, ha nem leszek.

Pár ember, tán nincs tíz,
Kinek hiányzik majd e szív.
Kitörő könnyeimmel elbújok:
Ne lássátok, hogy sírok.

Mit kértem én? Szerelmet, barátot.
Hogy elszúrtam mindkettőt, átok.
2 szerlemem volt, őket elvitték.
Érző szívem most is kitépném.

Kitépném, és eldobnám jó messzire:
Ne érezzek inkább semmit se!
Ne keljen ennem, hogy ne éhezzek,
Fájdalmam fejezem ki én ezzel.

Nem lát engem senki, nem értene meg.
Egy magamfajta lelket meg nem érthet...
Nem tartozom a Földre, nincs itt helyem!
Nem tudom hová, de el kell innen mennem.

El valahová messze, egyedül,
Hol fájdalmam álomba szenderül.
Hol nem vár már senki, csak a remény,
Hogy egyszer majd élhetek is én.