Ég veled!

2017.02.22 05:04

Álmatlan óráknak kísért hosszú sora,

Talán nem számított ilyen sorsra,

Talán én kerültem oda, hova

Nekem nem kellett volna.

 

Feloldottam egy barátságot, megvolt az oka,

De akkor miért nem hagy aludni mosolya?

Talán nem tudtam tényleg elengedni,

Még felfogni se igazán… Elfeledni?

 

Nem olyan egyszerű az, mint gondolnád…

Mit elvesztettem vele, nem csak egy barát,

De az egyetlen olvasó, aki folyton piszkált,

Hogy mikor lesz új vers.. Hát.. Itt áll.

 

Képtelen vagyok feldolgozni… Miért?

Távozott az élők sorából, ennyit ért

Természetesen a tudatom, most mégis kutatom,

Hol kötődtem hozzá úgy, hogy ok legyen, min marasztalom.

 

Kívülről nézek szinte a lányra…

Feje befúrva a hideg párnába,

Gondolatait elveszítette álmában,

Fejében lassan elveszik a lármában.

 

Nem úgy reagálja le talán, mint kéne,

Bár nem mondanám, hogy ő félne,

De egész testében remeg, éjjel.

Nem érti, hogy tovaszállt a széllel…

 

Várja, hogy írjon, hogy bármit mondjon,

Hogy mint mindig, jöjjön, hogy gondon

Beszéljenek úgy, mint számtalanszor,

De hozzá már az a hang soha nem szól…

 

Képtelen felfogni… Örökre elment, elméletben tudja,

De túl szorosan fűzi hozzá a leányzó múltja,

Várja, hogy ismét lássa, és röhögjenek ezen,

De csak annyit ér el, hogy szeme könnyet terel.

 

Egyedül van ébren, talán most az egész környéken,

Verset ír a gépen, remegve, sírva ül a széken…

Szinte kívülállóként tekint magára, mint egy filmen,

Keresi az ,,állj” gombot, hiába tudja: nincsen.

 

Az út tovább viszi, de vele kezdte.

Valahogy mégis csak semleges kedve.

S talán ez zavarja őt a leginkább, gondolom,

Ezzel valószínűleg csak magamat rombolom.

 

Vagy lombozom le, mint mindig, ha verset írok róla.

Volt, hogy féltem tőle, de mellette is telt el néhány óra,

Mely jelentősen befolyásolta, melyik úton is menjek pontosan,

Megpróbálom tovább csinálni csendesen, de okosan.

 

Megrémít… A családomon kívül csak egy barátom maradt,

Oké, vele mindig is jobban megvoltam, belátom az igazat,

De személyesen beszélni olyan mértékben nem tudtam,

Mint őt, hogy kezdetben vele összefontuk utunkat.

 

Furcsa, hogy neki itt az útnak vége szakad,

Hát barátom, legyél csak szabad,

Ezzel a verssel zárnám le a fejezetet,

Bár az biztos, hogy soha el nem felejtelek.