Címe nincs
Fagyos szél, végtelen, fénytelen éj,
Lassan kivégez a csalóka remény.
Hogy a jobb életre kicsi az esély,
Hogy a lelkem lassan már nem él...
A szívemet bánat uralja mióta,
Néhány napja már it nincs nóta,
Csak könny, fájdalom, kopár táj,
S Halálnak csókja vár tán'
Megpihennélk a túlvilág szárnyain,
S talán összetöröm most álmaim...
De elfogyott az erőm, vele a hitem:
Se türelmem, se életem nincsen.
Senki nincs velem, senki nem lát rám,
Hogy csak vergődök sebeim láttán,
Hogy vérben úszva, kínba fagyva élek:
Feladok, keresek, elbukok és félek.
E körforgás, mi miatt nem élek,
Ha nem lát, nem ért senki, hogy reméljek?
Pokolvan, démonok, ördögök között vagyok,
Ezek nem emberek, e lények láthatatlanok.
Csak úgy, mint a könnyeim, hogy megtörtem.
Nem is emlékszem már, mikor repültem.
Börtönbe vagyok, mit talán én építettem,
De eltiltottak, boldogság víg útjára nem léphettem.
Viszotn szívem még mindig tiszta,
S hiába is fogynael a tinta,
Mert csak vers nem születne,
Én viszont tovább szenvedek.