5.Fejezet

A 12 év után

Fogalmam sem volt róla, hogy mennyi idő telt el, amikor egy idegen férfi nyitotta ki a zárkámat, és nem a megszokott nő, mint azelőtt a szukkubuszoknál mindig. Ismerős volt, de nem ismertem fel. Fekete haj, széles mellkas, kék szemek, szakálla és bajsza egybeolvadt, szintén fekete volt, bár nem túl hosszú. Nem kérdezett, nem mondott semmit, egy zsákot húzott a fejemre, a karjaiba vett, és elindult. Nem láttam, nem hallottam semmit, de nem is érdekelt már igazán. Azelőtt annyiszor reménykedtem benne, hogy ,,talán most lejárt a 12 év”, hogy már meg sem fordult a fejemben ennek a lehetősége. Beletörődtem egy idő után a dolgokba. A lóhátat már felismertem, amikor ráhasaltatott, a ló szag kellemes emlékeket idézett bennem. Valaki felült mögém, és az állat elindult. Természetesen nem mozdultam meg, de szerencsére nem siettünk, a ló lépésben haladt végig. Egy idő után megéreztem a ló illata mellett a természet egyéb jellegzetes szagait: a harmatot, az oxigén dús, növények illatával keveredő levegőt. Rögtön tudtam, hova érkezünk, amikor (fogalmam sincs, hány órás lovaglás után) vérszagot éreztem, elkorhadt fák jellegzetes, szúrós illatát. Tulajdonképpen a szaglásom volt az egyetlen, ami tájékozódást adhatott, mivel én a lovon kívül senki máshoz nem értem hozzá, nem láttam és nem hallottam semmit. Az állat egyszer csak megállt. Valaki megint a karjaiba vett, de csak amíg a lábamat a talajhoz nem érintette, a zsák még nem került le a fejemről, megálltam. Egy tenyér erősen, határozottan megfogta bal felkaromat, és úgy kezdett vezetni, ezt tulajdonképpen már megszoktam, nem okozott különösebb gondot az sem, amikor a falnak vagy az oszlopnak próbált irányítani. Megszoktam már, hogy a saját érdekemben egy kicsit jobban nyújtsam előrébb a lábam, mielőtt valóban lépek, szerettek így játszani velem lépcsőn lefelé, vagy éppen pont hogy felfelé, de, mint most is, nem egyszer volt, hogy neki akartak vezetni valaminek. Mint kiderült, egy ajtó volt, mert fél perccel később már nem volt ott semmi, amikor ismét megtaszított kísérőm előre. Letérdeltetett, és levette a fejemről a zsákot. Nem kellett felnéznem, hogy rájöjjek, ki elé hoztak: olyan vérfagyasztó félelem áradt szét az egész testemben Takisis egyetlen pillanatra való látásától, hogy a gyomrom görcsbe rándult, a szemem szinte önéletre kelve lábaim felé fordult, a fejem automatikusan hajlott le, a szívem úgy kezdett verni, hogy azt hittem, kiszakad a mellkasomból.

- Tanultál a leckéből, úgy látom. És tényleg vitted valamire: érdekes módon a farkasok igencsak elszaporodtak, már 2000 fölött van a példányszámotok. Egy baj van ezzel csak: a vámpíroké már lassan az 1milliót üti meg… Pedig ők sokkal később kezdték, mint Te. Vigyétek a szemem elől! – Azzal az, aki eljött értem a szukkubuszokhoz, megint megfogta a felkaromat, meghajolt, engem is húzva magával, de azért ő nem felejtett elbúcsúzni:

- Ahogy óhajtja, Úrnőm. – Kivezetett a már egyszer leírt Vérerdőbe, ahol a fákból valódi vér csöpögött az avarra, bár levelet még egy fán sem láttam. Nem tudom pontosan, milyen épületben voltam akkor, abban vagyok biztos csak, hogy később, olyan 2000 év múlva itt Takisis temploma állt. Kísérőm felém fordult: - tudsz lovagolni? – Némán bólintottam, mire ő egy sötétpej kanca felé intett, nem kérdeztem semmit, felpattantam rá. Igen, rajta jöttem ide is. Ő maga egy szürke, avagy már teljesen kifehéredett lóra ült, ami nagyobb volt, mint az enyém. Mutatta az utat, bár fogalmam sem volt róla, miért is megyek vele. A 12 év nagyon sok fejlődést eredményezett (bár szerintem sokkal több telt el, már csak belegondolva abba, hogy a 70 utóddal számolva is 1 kölykömnek legalább 28 leszármazottja kell, hogy legyen a 2000-res létszámhoz). A vámpírokkal már akkor harcban álltunk, fogalmam sincs (és azóta sem derült ki), hogy miért. A húgomat soha többet nem láttam. A legelső vámpírnak meg legalább 30 vámpírt neveztek, volt, hogy férfit is. Igazi esemény rögtön kikerülésemkor nem történt. Az emberek elszaporodtak, és már akkor kezdték kiűzni addigi otthonaikból az elfeket, törpéket, manókat, tündéket, tündéreket, sárkányokat, unikornisokat, griffeket, ragadozógyíkokat, sellőket, nimfákat, pegazusokat, óriásokat, küklopszokat, hidrákat, kígyóhajúakat, és még sorolhatnám hány ezer, vagy tízezer fajt pusztítottak ki, kergettek el. Mint kiderült, Warxen, az egyik fiam egy falkához vitt, akkor 45 farkasból állt, hála az emberek erőszakos területfoglalásának, pusztításának, a következő fontos időpontunknál már csak 20-an maradtunk. Ekkor már én voltam a falkavezér, rátaláltam a régi-új énemre, farkas nem tudott legyőzni, se elfajzott, se tiszta. Ezek között a különbség annyi volt, hogy az elfajzottak Flow farkas nőstényekben hagyott kölykeinek utódai, a tiszták pedig az én 65-70 farkasom leszármazottja. Az emberek óriási hibát követtek el: elkezdték kiirtani a vámpírokat, a farkasokat, és a szukkubuszokat is, de a legnagyobb pusztítás a pokollakókat érte, kihaló félbe került a faj. Mondanom sem kell, Takisis megharagudott rájuk, és míg a Fényistenek (bár akkor nem tudtam, pontosan kiket emleget így Őfelsége) inkább elrejtették népüket, a mi parancsolónk háborút hirdetett ellenük. Ez okból kellett ismét elmennem a Vérerdőbe, és a furcsa épületbe, amire távozásom után sosem emlékeztem, hogy nézett ki. Annyira már nem voltam gyáva, és megalázkodó, mint a 12 év után, kb. 30 éve, de még mindig rettegtem Takisis hatalmától, még most is félek tőle, pedig már nagyon régen volt. Olyan 12 000 éve talán?... Tehát letérdeltem Úrnőm előtt, fejet hajtottam, majd felálltam, hogy meghallgassam, mit óhajt mondani. Vérfarik közül én voltam az egyetlen jelenlévő, a vámpíroknál minden nagyobb területet behatároló vámpírfőnök ott volt (mármint úgy 400-1000 vámpíronként 1; összesen olyan 40-45 vámpír), szukkubusz társaink pedig 10-15-ös létszámban. A vérfarkasok között nekem amúgy is járkálnom kellett, mind rendfenntartás, mind parancskiosztás, mind hatalom megerősítés céljából, fölösleges lett volna akár egy társamat is magammal rángatnom arra a borzasztó helyre. A vámpírok meghajlással üdvözölték Takisist, aki rögtön témára tért:

-  Válasszátok ki a faj legjobb harcosát, aki erős, okos, gyors, jó parancsosztó, de alkalmazkodó, és stratégiai szempontból sem az utolsó. Legkésőbb holnapra jelenjen meg színem előtt a kiválasztott személy! Ha valaki késik, halálát leli. Ha nem felel meg a feltételeimnek a választott példány, szintén. Hogy nőnemű, vagy hímnemű-e az egyed, nem érdekel. A három példány meg fog küzdeni egymással, és amelyik megnyeri a viadalt, ami természetesen élet-halál harcot jelent, abból egy Istent alkotok magam mellé. Természetesen a faj minden egyede életében döntő fontosságú lesz a nyertes kiléte. – Ez a mondat megütötte a fülemet. Mindkét másik faj egyfajta szolgának tekint minket. Muszáj megnyernünk ezt a viadalt, bármi legyen az ára. Tudtam is, hogy melyik falkához kell fordulnom ezekkel a feltételekkel, kérdés az, hogy nekik vannak-e ilyen embereik?

Mondjuk arra számítok, hogy a vámpírok (mivel igencsak kényesek a saját alfajaikra), a fél éjszakát egymással fogják átharcolni. A szukkik kiegyezőbbek, náluk viszont a kiválasztottak valószínű, hogy megküzdenek egymással, tehát ők le lesznek fáradva. Ez is nagy előny, tekintve, hogy erősebb maga a faj, mint a mi farkasaink. – Elmehettek. – fejezte be Takisis, a mondandója további részére nem figyeltem, eleget hallottam. Megint térdre ereszkedtem, fejet hajtottam, de utána átváltozva indultam ki futva. Messze vannak, és vissza kell érnem holnapra. Kényelmes sétával kb. 1,5 nap az út, beleszámítva némi pihenőt. Ki lesz fáradva a kiválasztottam, de hátha enged neki Takisis egy kis pihenőt, és akkor nem lesz gond. Irtó nagy szerencsém volt, olyan 4 órás folyamatos futás után összefutottam a Veszett Véreb álnevet használó fiatalemberhez. Na igen, nem volt kispályás: kb. akkora volt, mint egy kisebb fajta ló, hatalmas farkas volt, marmagasság olyan 1,5m, pofáját kb. 50cm-re tudta kitátani, egy kéz könyékig elfért a pofájában, és érdekességek tetejére 60 foga volt, szinte mind duplázódott, kétsoros fogazattal rendelkezett, mint egy cápa. Egy élő daráló.

- Rytix – morogta, farkasként csak így beszélt. -, éppen téged kerestelek.

- Nocsahh. – Megálltam, lihegtem, azért nem szoktam egyhuzamban ennyit futni. – És… mi… ügyben?...

- Hát összekaptam egy kicsit a bandával, és… Hát itt a falka egyetlen élő példánya.

- Cruel... Na mindegy… Ezt majd… később.. Az én ügyem… egy… fokkal… sürgősebb… - Alig kaptam levegőt. – Még.. Mindig ugyanúgy.. szereted az… embereket?

- Jah, sülve, főve, esetleg nyersen… - Bólintottam.

- Királynőnknek lenne egy… feladata hozzád. Egy élet-halál viadal egy vámpírral… és egy szukkubusszal egyszerre.

- Mi az nekem! – vigyorodott el. – Akkor gondolom, megyünk vissza Hozzá. – bólintottam. – Ha gondolod, felülhetsz a hátamra.

- Annyira azért nem hagytam el magam! – Ezen nevetett egyet, bólintott, és visszaindultunk. Röpke 6 óra, és vissza is értünk, azaz olyan késő este. De persze az ördög nem alszik, így Takisis is tudta fogadni a legelső visszaérkező lehetőségét.

- Rytix, a feltételeket ismeri? – bólintottam, útközben mindent elmondtam Cruel-nek. –Te itt végeztél, Rytix. Menj, és intézd ügyes-bajos dolgaidat. A többi nem tartozik rád. – szokásos elköszönés után én távoztam is. A viadalt – mint másnap reggel kiderült – még aznap éjjel megtartották. Nagyon izgatott voltam, nem tudtam aludni, a gyomrom görcsölt, és majdnem elájultam, amikor Takisis közölte ezt velem.

- És a mi emberünk, Úrnőm?…- Félve tettem fel a kérdést, elvégre ő nem tért ki a témára.

- Hosszú álmot alszik éppen. – válaszolta egyszerűen. Lehajtottam a fejem. Tehát most már hivatalosan is a másik két faj egyikének szolgái leszünk… Istennőm elvigyorodott, és megcáfolt: - Ugyan! Megnyertétek a viadalt, Rytix, már kiküldtem a katonáimat a farkas-szolgák felszabadítására. Nincs uralmuk fölöttetek többé. Legalábbis törvényesen. Fordított a helyzet: nektek lett jogotok a másik két faj bármely példányának láncra verésére. Kárpótlásul az előző évekért.

- Hálásan köszönöm minden farkas nevében, Úrnőm. – hajoltam földig, bár nem igazán tudtam elrejteni kissé gonosz vigyoromat, ahogy a legelső szukkubuszra néztem, akinél 6 évig voltam. Láttam az ijedtséget az arcán, hogy vajon visszaadom-e neki azt, amit kaptam, és kedvem is lett volna megleckéztetni…

- Csak nyugodtan, egy szavadba kerül, és a tiéd. – Erősítette meg a szavát Takisis. A kis csaj nem mert tiltakozni, de láttam a szemén a félelmet, a reménykedést, és abból ítélve, hogy Takisis gonoszan felnevetett, kegyelmet is kért. Kihúztam magam, élveztem, hogy én dönthetek a sorsa felöl, és azt kell majd tennie, amit én mondok. Warxen említette egy párszor, hogy szívesen megbosszulná azt, amin ő és én is keresztül mentünk, elvégre nem volt könnyű élete. – Kell, vagy nem, ne húzd az időmet, Rytix!

- Kell. – válaszoltam végül. Még szerencse, hogy nem kígyóhajú, mert akkor itt érne véget az én történetem, mert ha szemmel ölni tudott volna, már rég végem van. Takisis hozzám intette, és nem is mert tiltakozni. A szukkubuszra néztem:- És mi a neved?

-Delight… Úrnőm… - Alig jött a nyelvére a megszólítás. Leintettem.

- Hagyd el, ennyire nem vagyok szemét. Na, gyere, ha bírod az iramot. De csak futnod szabad. – elköszöntem ismét Istennőnktől, farkassá változtam, és futva indultam haza. Igen, mint sejtettem, lemaradt. Nem is kicsit! 15 percet vártam rá, pedig nem vagyunk túl messze a Sötétségistentől. Az ajtón természetesen az ő 6 fejű sárkány jelképe várta a szukkubuszt; nem csuktam be, elvégre azt megtanították, hogy náluk a becsukott ajtó tiltott területet jelent (legalábbis a szolgának). Persze én kihasználtam azt a 15 percet, egyenesen fiamat kerestem fel.

- Warex drága, él még a bosszúvágyad a szukki iránt?

- Még kérdezed, anya? Szét tudnám tépni! Cafatokra! – elvigyorodtam. – Csak nem?

- Hamarosan itt lesz. Azt teszel vele, amit akarsz. De azért maradjon életben, ha lehet.

- Megnyertük? – Bólintottam, már fordult is a falkához: - Vadászat indul a kismalacokra, ma ünneplünk, skacok! Mindenkinek hozzatok legalább egyet! – A vadászok ki is rontottak az erdőbe, szakácsnőnk pedig ment, hogy előkészítse a nagy lakomát. Amíg a szukkubusz megérkezett, néhány alapvető szabályt egyeztettem a fiammal, hogy nagyjából ugyanazt követeljük meg tőle mindketten. Én nem voltam, és nem is vagyok gonosz. Nem akarom bántani igazából. Csak lásson el, mint valami szobalány, és kész. És lényegében amíg nálunk volt, nem is panaszkodhatott, majdnem a társunk lett, egész jól befogadták a falkába, illetve nagyon jó társként bizonyult mellém is vándorlásaim során, mert már másnap mentem körbevinni a hírt az összes falkának.