4.Fejezet

Szenvedések

Hajnalodott, de kiküldtek minket. Kikötöttek egy ligetre az erdőben, jól oda fog sütni a Nap perceken belül. Flow nyüszített, remegett, tépte a láncait. Bennem is volt félelem, meg egyfajta drukk, hogy vajon sikerül-e? A halovány fény megjelent a szürkülő égbolton. Az ég szürkéből kékké változott lassan, az erdő madarai kezdtek éledezni, csipogni. Ezer éve nem hallottam, láttam már cinegéket, rigókat! Igazi fellélegzés volt számomra. A napsugarak azonban kegyetlen lángtengerként borultak ránk. Üvöltöttünk a fájdalomtól mindketten. Évekig tűnő időnek tűnt. Próbáltam eltépni a láncot, árnyékot keresni, de sehogy sem volt jobb. Kínomtól fiam hangját sem hallottam, csak a saját üvöltésemet. Délután lehetett már, mikor vörös, égő bőröm megszokta a napfényt. Flowra nézve hatalmasat dobbant a szívem: Szénné égett szegény. Borzasztóan sajnáltam. Nem ez volt a célom! Arról nem volt szó, hogy nem fogja túlélni! Takisis ezt nem mondta! Sírtam, bőgtem.. A lelkem felháborodott, a szívem ellenem fordult, moccanni sem tudtam, de most a sokktól. Fogalmam sem volt, hogy mit tehetnék, hogy egyáltalán élek-e még. Órákig voltam ilyen állapotban. Utána a kezeimre néztem. Vörösen égtek és viszkettek. Emberként is égtem már le, de az nem volt ennyire borzalmas, ehhez képest elviselhetőnek tűnt az emlékeimben. Megjelent a Pokollakó hamarosan, már-már szürkületkor. Flow-ra rá sem nézett, egyenesen hozzám jött oda. Leengedett a láncokról. Nem is vártam meg, hogy akar-e valamit, nyakon ragadva a lehetőséget már vágtattam is a kis patakocska felé, hogy lehűtsem égő, forró bőrömet. Elvetettem az ötletet, hogy bármi mást változtassak, mentem a kis fészkünkbe, és ki sem dugtam a fejemet onnan egy bő 2 napig. Másra sem tudtam gondolni, csak Flow-ra, a falumra, a családomra, a gyilkolásaimra, az esetlenségemre. A két nap után is csak addig voltam kint, amíg a megfelelő táplálékokat és a szükséges vízmennyiséget magamhoz nem vettem. Kénytelen leszek talpra állni, és végigcsinálni. Problémákat jelent, hogy Flow intézkedett utód ügyben, őket nem tehetem erősebbé, és így, ha én csak ennyit fejlődök, vetélytársak lehetnek. Muszáj tovább fejlesztenem magam és a fajt. Nem is sejtettem, mire vállalkozom.

Hetek teltek el, mire ismét Takisis elé mertem állni, ám ezúttal a szukkubusz azt is megmutatta, hogy kereshetem fel segítség nélkül Istennőmet. Gyűlöltem Takisist. Elvett tőlem mindent.

-De éppen ugyanannyit adtam. A számlát egyenlíteni kell, virágszálam. – Szólalt meg Takisis gondolataimra. - Nos, mit szeretnél még fejlődni, Rytix? Várom az ötleteidet. – Hátradőlt trónszékében, és ijesztő sötétséget árasztó szemei egyenesen rám meredtek. Szólni alig tudtam, mintha fojtogatott volna a tekintetével!.. Borzasztó érzés… (Igen, még egy jó párszor új és új alakban jelent meg, mint előtte, de éreztette, hogy kicsoda Ő.)

- Lényegesen könnyítené a megélhetést, ha a teliholdtól függetlenül is át tudnék változni. – Bólintott. És természetesen ezt is megoldotta: hónapokig voltam 15 farkassal összezárva, amik naponta többször megtéptek. De sikerült. Később már akkor adtam át a terepet a farkasomnak, amikor én akartam. A telihold sem volt nálam nagyobb parancsoló. Innentől az én életem simán ment. A vadászatot a farkas intézte, vizet és szálláshelyet is ő keresett, neki kellett éberen figyelnie, amíg én aludtam. Lényegében a szolgámmá tettem a bennem lévő vadállatot. Nem is volt baj ezzel. Egészen a következő ősz végéig, az első komolyabb fagyig nem volt probléma.

Azon a napon ugyanis tűzifa után kellett, hogy nézzek. Még ez sem lett volna gond, találtam száraz gallyakat, szőrt, füvet az állatok odvaiban, üregeiben, és már előre cipeltem a barlangba fadarabokat, hogy szárazak maradjanak. A barlang télen nem volt lakható, a tetején nem volt nyílás, a bejárat pedig alacsony és kicsi volt. Takisis közölte, hogy ezt nekem kell megoldanom, máshoz meg nem mehettem. A farkasommal kerestettem tehát egy nagyobb barlangot. Meg is lett, nem ezzel volt a probléma, csakhogy egy jól megtermett griff már elfoglalta előttünk. Az a jószág akkora, mint egy medve, ugyanúgy karmai vannak mind a 4 lábán, csakhogy a medvékkel ellentétben az éles csőr csukva is veszélyes, a szájnyílás fölött nem érzékeny az orr, de ami a legrémisztőbb ebben a lényben, az erős szárnypár, ami nem csak nagyot üt, de lehetségessé teszi a repülést is, és a levegőben legyőzni egy ekkora állatot még egy falka farkasnak is nehezére esne, nemhogy egy magányos példánynak. Az én farim harcias, önfejű, makacs, és agresszív, tudtam, hogy ha nem lépek közbe, nekitámad az éjszaka békés csendjét, és a griffmadár álmát is megzavarva. Azonban hiába próbáltam, nem tudtam emberi formámba visszaváltozni, bárhogy is kísérleteztem vele: a farkasom bepánikolt, és a kettőnk között lévő varázslat ösztönre hallgatónak bizonyulva az erősebb alakomat, a farkast választotta. A nem normális négylábúm morogni kezdett, és a griff nyakához indult. A madár felnyitotta a szemét, és éles visítással adta tudtunkra, hogy nem tetszik neki az életére törő látogató. Farkasom a nyakának ugrott, rá is harapott, csakhogy a felborzolt tollakon nem jutottak túl az éles, hegyes, de apró fogak. A madár karmait azonban éreztem az oldalamba mélyedni. Azért teljesen nem volt fölösleges a harapás, mert egy nagy adag tollat tépett ki a farkas a griff nyakából. Az oldalam borzasztóan fájt, de erre most nem figyelhettem. A madár ellökött a nyakától, a barlang falának csapódva a fejem is megsérült, a szemem és a fülem között éreztem a csurgó vért, a fejtetőm iszonyatosan fájt. A farkas felállt, de a griff sem tétlenkedve rögtön támadni kezdett. A csőrt kikerültük, állatom a nyakához ugrott, rá is harapott, de megint csak tollakat tépett ki, mondjuk most jóval többet, alig győzte köpködni, ráadásul az egyiket félre is nyeltük, mintha a griff nem lett volna elég veszedelmes ellenfél. És most nem volt eléggé résen a farkas. A griff ismét lecsapott, és igen szép húsdarabot csípett ki a jobb mellső lábam alól ragadozócsőrével, a bordák is kilátszottak, a vér is ömleni kezdett, az állóképesség és a mozgékonyság is tragikusan csökkent a következő seb, és a vérveszteséggel járó szédelgés, bizonytalanság miatt. Ismét mi támadtunk, egy sas láb, két sas láb, itt a begye, és igen! Itt a nyaka, a jól megkopasztott foltok, tökéletesen látszik rajta az ütőér. Állkapcsom rögtön ráharapott, farkasos tépő-rántó mozdulattal fejét rázva próbálta a kemény bőrt feltépni, ami még ilyen éles fogakkal sem volt egyszerű. Vért érzek a számban, de hogy az enyém, vagy a griffé, nem tudom… De sikerült! A 3. rántásra egy falatnyit kitéptünk a giff nyakából, a vére ráfojt a fejemre, a szememre, nem láttam semmit, de hallottam a tántorgását, a visításait, melyek felháborodottak, meglepettek, és fájdalmasak voltak. Hátrébblépett a farkasom, próbálta a szemét letörölni mancsával, mikor sikerült, és ismét láttam valamit, már a földön vergődött a madár, egy utolsó halálsikoly, és máris csak egy elejtett zsákmányt jelentett. Végre visszakaptam az irányítást, megnéztem a sebeimet. Az oldalamon látszott a 4 karom mély, olyan bő 2-3ujj széles, tenyérhosszú karomnyom, ahogy megmart a griff, a bordáimnál, bár inkább az oldalamon egy kéttenyérnyi lyuk tátongott, a fejemen is egy arasznyi repedés volt. Tovább nem volt időm elemezni, mert elájultam a vérveszteségtől.

Amikor felébredtem, kellemes meleg fogadott, sült hús illata, és hogy a sebeim be vannak kötve. Igen, a barlangban voltam, a griff combja sült a tűzön, de nem láttam senkit. A Pokollakó szagát viszont éreztem. De az, hogy még a megfagyást is megúsztuk, nem változtat a tényen, hogy a farkasom majdnem mindkettőnket megölt. Újabb változtatásra volt szükség: irányítanom kell a farkast, nem befolyásolni.

Ismét elszaladt egy hónap, mire ez is sikerült. Mivel ez nem túl érdekes (csak próbálgatnom kellett, amíg nem sikerült), nem részletezem. Már igencsak hideg volt a tél, vadásznom sem kellett: a gyengébb állatok megfagytak, és az erősek is nehezen viselték az időjárást, a legtöbbnek elfagyott a lába, gyakran csak a vérfoltokat kellett követnem. Most is egy ilyen vérfoltos őznyomot követtem. Ráment a tóra, nyilván biztonságosnak vélte ebben a hidegben, a jégen már csak kúszott a havon, még megváltás is lesz neki, ha megkönnyítem a halálát. Igen ám, de ahogy a kúszásig elértem, a jég repedezve recsegett alattam. Hát ezért! De hova sietett ennyire, hogy még a repedező jeget sem kerülte meg? Láttam egy hókupacot kicsit előrébb. Tehát megint hideg kaját eszek… Ahogy közelebb értem azonban igencsak meglepődtem: Nem hóval borított tetem volt! Egy fehér farkasbunda virított felém, láttam a fejét, ahogy oldalt (nekem a hátát mutatva) feküdt. Nem mozgott az orra, de mellkasa emelkedésén láttam, hogy még lélegzik, a hátsó lábai belefagytak a tóba, berepedhetett alatta. Már-már majdnem hátat fordítottam, amikor a szél felém hozta a szagát. Rögtön felismertem: Ez a húgom! A törzsünk talán egyetlen még ma is élő tagja, akit a farkasom nem ölt meg azon a rettenetes teliholdas éjszakán. Lehasaltam, és elkezdtem felé kúszni. Nem fagyott be nagyon a lába, még csak alig pár mm-es jég volt, de ahogy megmozdult, beszakadt a jég. Megriadt, felküzdötte magát a víz tetejére, amikor meglátott (farkasként), elindult felém. Az egyik mutatóujja hiányzott, az vérzett. A farkasbunda leesett róla, azt elnyelte a jeges víz. Lehasaltam a víz szélére, megragadtam a ruháját a mellkasánál, megpróbáltam kihúzni, az állkapcsom majd’ kiszakadt a számból, a fogaim iszonyatosan fájtak, ahogy égette őket a jég. Sikerült kihúzni, de nem tudtam olyan gyorsan átváltozni, mint ahogy ő visszalendült a vízbe, nem tudott egyedül kimászni, nem volt rá ereje, és a mancsok alkalmatlanok voltak arra, hogy meg tudjam fogni. Valamit ki kellett találnom. Őrült ötletnek tűnik így utólag, de előkaptam az elftől szerzett tőrömet, és kettévágtam vele farkas ujjaimat. Borzasztóan fájt, a kést a vízbe repítettem utána, és fél percig csak nyüszögtem. Ami a legmeglepőbb volt, hogy most már ugyanúgy működtek, mint az emberi alakomban, már 3 helyen tudtam behajlítani őket, és így sikerült kihúzni a vízből, csakhogy ahogy a hátamra vettem, veszélyesebben repedezett, csikorgott alattam a jég, felálltam, és farkasként futottam le róla, szerencsére voltam elég gyors, hogy ne érjen utol a lyuk.

-Hozd ide! – Hallottam meg hirtelen Takisis hangját. Elindultam hát farkasként futva Takisis otthona felé, de éreztem, hogy túlságosan átfagyott, nem fogja túlélni. A parancs viszont parancs, kötelességem engedelmeskedni neki. Úgy kb. 10 perc múlva már ott is voltam Takisis-nél (csak egy teleport kapuig kellett elmennem). Letettem a földre. Meglepett, hogy még mindig életben volt. Bár bőrét sokkal fehérebbre színezte a jégréteg, mint előtte ismertem, arcát is karikásnak, megviseltnek találtam. Takisis megint egy új oldalát mutatta meg: Most úgy jelent meg, mint valami fekete szellemlény: egy emberi alakot formáló 3D-s árnyékként volt jelen, csak vörösen világító szemei, és az iránta érzett állandó gyűlöletem alapján ismertem fel. Odalépett a húgomhoz, aki kilehelte a lelkét (mint ahogy számítottam is rá). Innentől kezdve már számára sem ér semmit.

- Ebben nagyon is tévedsz, Rytix. – Már-már kezdtem megszokni, hogy hallja a gondolataimat. Figyeltem, hogy mit csinál: kezét fölé tartotta, lassan végighúzta fejétől a lábujjaiig. A jég beleolvadt a bőrbe, és fehérré színezte azt, ajkai is elfehéredtek, fogai nagy része kisebb, míg 4 szemfoga sokkal nagyobb lett, mint a vaddisznók agyara, csak elképzelhetetlenül hegyesen. A Pokollakó és a Szukkubusz is jelen volt. Nem értettem, hogy mindez mire jó, mikor már így is, úgy is halott. Ami viszont ezután történt, attól egyenesen megrémültem, megugrottam, és felsikítottam: Megmozdult! Kinyitotta a szemeit. Vérvörös íriszű szemeket, mint amilyenek Takisis-é is voltak éppen. – Ezt a fajt úgy hívják, hogy vámpír. – magyarázta a két előttem lévő teremtményének. – Eme példány mától Vampire névre hallgat. De ti majd gondoskodtok róla, hogy erre a névre senki ne emlékezzen többet pontosan. Kivéve persze Rytix-ot. – Itt felém fordult. – Van fogalmad róla, hogy mit csináltál? Nyilván. – Kerek szemekkel néztem, egyáltalán nem tudtam elképzelni, hogy mégis mire gondolhat. De elég hamar belehasított a fájdalom a lábaimba, ahol átalakítottam az ujjaimat. – Megváltoztattad, fejlesztetted a fajt. Ezzel nem is lenne probléma, de egyedül tetted. Persze, most nem szólnék bele, ha a legelején nem szögeztük volna le, hogy minden változtatás az én segítségemmel történik. Megszegted az ígéretedet felém. És ezt nem fogom szó nélkül eltűrni. A változás már marad, nem tehetünk ellene semmit. De te nagyon meg fogsz szenvedni a hibádért. Persze a legtöbb Isten megbocsájt, a legtöbb Isten ad lehetőséget a hibáid kijavítására. A Fényistenek mind ilyenek. De én nem vagyok. És a drága szukkubusz faj sem, akiknek a módszere előnyödre is lehet. Elvégre a farkasokból, főleg a legújabb verzióból ez az egy példány van, te. Viszont azt még nem döntöttem el, hogy melyik kedvenc fajomhoz adjalak. Ugyanis a Pokollakók talán jobb leckéket tudnak adni. A büntetésed mindenképpen legalább 6 év lesz. De gondolkodom raja, hogy mindkét faj előnyeit megfigyelhesd, kétszerezzük ezt a számot, hogy egyik faj se háborodjon fel. Igen, az lesz a legjobb. Melyikkel akarod kezdeni? A szukkubusszal, vagy a pokollakóval? – Na igen, a választás teljesen mindegy volt. A részletekbe nem mennék bele, a lényeg az, hogy a következő 12 év alatt megtanultam, miért hívják e két fajt Takisis hóhérjainak. Ők már rengetegen voltak, mindkét faj létszáma több, mint 4 millió. És ők csak azok, akikkel én találkoztam. A farkasok száma is fellendült, a tanulóévek alatt kb. 65 kisfarkasom született. Ritkán született 1-2, inkább olyan 4-5-ös almok jöttek össze, de voltak 10-es ikreim is egyszer. A kicsik nevelésére nem kaptam lehetőséget, így a mai napig nem tudom, hogy java részük merre keveredett el, és hány farkasból áll ez a nagyobbik rész. Egész életemben az ez alatt a 12 év alatt 7 kölykömről tudtam valamit meg, a nevüket se tudom a többinek. Mondanom se kell, ez lelkileg nagyon leépített. A 12 év alatt nem láttam semmi természeteset, a föld alatt tartottak, legtöbbször egy hideg, sötét lyukban, amiben még farkasként is csak épphogy fértem el (főleg terhesen). Életem leghosszabb, legszörnyűbb időszakának könyvelhetem ezt el. Itt tanultam meg félni. Innentől kezdve rettegtem, féltem Takisis-től, minden téren. Megtörtek belül, ugyanakkor testem igen ellenálló és fájdalomtűrő lett. Több hibát nem is nagyon követtem el az Istennő ellen, egészen addig, amíg ahhoz az Istennőhöz tartoztam. De ez még egy jó pár fejezettel odébb van.