4. Fejezet (Ez meg mi?!) I. Rész

Másnap reggelig különösen említésre méltó dolog nem történt. Valami hülyeséget álmodtam, arra emlékszem… De hogy mit, nem emlékeztem rá… Viszont… Borzasztóan furán éreztem magam… Mintha szédelegtem volna, vagy nem is tudom… Nem voltam kifejezetten rosszul, nem tudtam, pontosan mi bajom, de azt nagyon éreztem, hogy valami nem stimmel. Lassan lépkedtem, hogy biztosítsam magam, hogy nem fogok elesni – mert nem sok híja volt, hogy ahogy felkeltem az ágyból, ne hasaljak el a padlón. Amikor kiléptem a szobából, már tudtam, hogy tényleg van valami baj: a könyvek szinte összeolvadtak a szemem előtt a polcokon, nem láttam az éles vonalakat, a felirat róluk szinte teljesen eltűnt, mintha valaki vízfestékkel festett volna csíkokat, és összemosódtak volna a színek szélei. Beszélgetés halk foszlányait véltem hallani az asztal felől, de ott nem volt senki… Hát... Azért elindultam megnézni. Jól sejtetem, az asztalt körülvevő terem üres volt.. De.. Mióta van ott ajtó?.. Elindultam, hogy megnézzem az érdekes, fehér, kilincstelen fadarabot, mire az kinyílt, és gyerekeket láttam mögüle szanaszét szaladni, mentek minden irányba. Ez sem lett volna normális, de ahogy ezek kinéztek! Az egész alakjuk körül furcsa sötétség derengett, szemeik teljesen feketék voltak – ha nem üregesek, hajuk rövidre nyírva, sötétzöld árnyalattal, bőrük hamuszürke, szájukban olyasmi agyarak, mint a kardfogú tigrisnek, ezek tűzvörös, vagy éppen lángoló állapotban, lábukkal természetellenesen nagyokat dübögtek és kísértetiesen visítottak. Voltak legalább 30-an, és folyamatosan jöttek, szaladtak mindenfelé, kifelé, hátra, át a falon, de az egyik átszalad rajtam! Felvisítottam én is, el nem tudtam képzelni, mit látok, mi történik. Kirohantam az udvarra, néma csend, hátranézve már semmit nem láttam a gyerekhadból. Egész testem remegett a megpróbáltatástól, nem tudom, mi volt a durvább, hogy féltem, vagy hogy sokkoltak a látottak. Mi volt ez egyáltalán?! Nem volt időm rajta gondolkodni.. Előttem egy ház állt.. Nagyon hasonlított arra, amiben a családom lakik. A tetőn egy bagoly ült. Se a házra, se az állatra nem emlékszem tegnapról… Két nagy, kerek, citromsárga szeme rám irányult, és szép lassan átment narancssárgába. Megdörzsöltem a szemem, ismét ránéztem. Megint citromsárga.. De megint változik! Hátrálni akartam, de nem tudtam felemelni a lábamat, és képtelenségnek éreztem, hogy lenézzek, miért… A madár szemei átcsaptak vörösbe… Majd lángba borultak… Addig barna tollai is feketedni kezdtek. Nem! Ne változzon át! Lecsuktam a szemem, és megint a barna tollú, citromsárga szemű madarat láttam magam előtt… Majd egyik pillanatról a másikra váltott át a vörösen lángoló szemű, fekete tollú madárrá, és egyenesen felém kezdett repülni. Tehetetlenül visítottam fel megint, olyan szinten, hogy belerekedtem, arcom elé kaptam kezeimet, fogalmam sem volt, mi történt a madárral. Kis híján szívbajt kaptam az ijedtségtől. Hol vannak a többiek?! Eroch, adj már magadról valami életjelet, könyörgöm! Bármi is fogta a lábamat addig, most felszabadultak.. De hova mehetnék?! Visszafutottam a házba, az asztalhoz. Az ajtó megint ott volt, és abban a pillanatban nyílt is ki a mögüle visítva előrohanó gyerekekkel. Hova?! Visszarohantam a szobába, már bőgtem, szavak sincsenek rá, hogy éreztem magam. Fura hangot hallottam… dötötö, dötötö, dötötö, dötötö… Mi az, nincs vége?! Oldalra néztem, egy vonatot láttam.. Egy játékvonatot.. Fekete, vörös, a sínek között voltam.. Ez meg őrült sebességgel száguldott felém, mikor nagyjából közel volt, bár még emlékeim szerint a szoba falain kívül, egy furcsa démonfej rajzolódott ki rajta.. Hasonlított az ördögökre, de valami furcsa torzulást láttam rajta… És ez is ezerrel közelített felém.. Nem bírtam megvárni, hogy mi van, ha összeütközünk, kiestem a szobaajtón, ahogy hátraugrottam. Megint ajtónyitás, visítás, dübögés, jönnek a gyerekek. Segítsen már valaki, nem bírom ezt elviselni!! Bőgtem, felálltam, és menekültem a derekamig sem érő üldözőm elől, aki hozzám hasonlóan prédának érezte magát. Borzasztóan hosszúvá vált a folyosó… Már perceknek tűnt az az idő, amíg futottam, de a gyerek egyre közelebb volt, levegővételnyi szünet nélkül visított tőlem egy lépésnyire, dübögött a lába alatt a talaj… A folyosónak sehol nincs vége?!

-Eroch! – üvöltöttem magam elé. – Calix, valaki, segítsetek már! – Semmi reakció, hogy bárki hallotta volna… Mi ez?! Hagyjál már békén! Nem akartam ártani neked! Mit akarsz tőlem? Mi vagy te?! – tettem fel magamban a kérdéseket a gyereknek címezve.. Nem mertem hátranézni. Merre tovább? Csak egyenesen, vagy vissza van út… De itt van a hátam mögött ez az átkozott akármi.. Oldalra mindkét irányból összefolyt könyvek, alattam szőnyeg, fölöttem a lámpák törik csak meg a plafon egyhangú fehérségét. Nincs más út…? Behunytam a szemem, és visszafelé kezdtem futni. Mi ez?! 2 lépés, és az ajtónál álltam, pedig már kivert a víz, lihegtem, elfáradtam, nem keveset futottam… Megint kinyílik az az átkozott ajtó! Ne! Megint jönnek a gyerekek! Oké, akkor vissza az udvarra. Ugyanaz a kép: előttem a ház, azon a madár, engem figyel, változik a szeme… Ne! Nem tudok ellépni… Nem akarom nézni! Ne változzon át megint! De már vörös a szeme… Feketedik a tollazat… Ez nem lehet igaz! Most visítva ront nekem, hegyes, éles karmokkal és a csőrével is támad, az egész arcom megfájdul, az orrom, a szám megtelik vérrel, a madár köröz fölöttem. Még mindig nem tudok ellépni! Mi ez?! Valaki! Könyörgöm! Ne! Megint rám ront a madár, most a kezemet fejem elé emelem, elsuhan fölöttem, visszaáll a háztetőre, és kezdődik elölről, mert visszaváltozott eredeti színeibe… A lábaim mozognak. Be nem mehetek..  Nézzük a kaput! Futni kezdek ki a kastélyból, a ház úgy, ahogy volt, madarastul eltűnik mögülem… Mellettem viszont zümmögés… Méhek?! Nem, darazsak, még jobb! Szédülök…! Zuhanok?! Megkapaszkodom, de, áú! Megcsípett! De jobban fáj, mint eddig bármelyik… Bemászik a bőröm alá! Mi ez? Feketedik a csípés… Támadnak… Beterítik az egész testemet, csípnek, fúrják belém magukat… Mi ez?! Álmodom!? Biztosan! De hogy ébredjek fel? Valaki!

- Keltsetek fel! Könyörgöm! Anya, Eroch, akárki! Hall engem bárki! Keltsetek fel! – Üvöltöm sírva. Semmi válasz! Mi ez? Szabadulni akarok! Nincs ott a ház.. Ha visszafutok… Visszajön?.. Próba szerencse! Elindultam visszafelé futva, a darazsak megszűntek, a ház nem jelent meg. De az ajtó! Az az átkozott ajtó a menekülő gyerekekkel! Változott a hely.. Talán bent valahol vége lesz végre?... Könyörgöm, legyen vége! Berontottam… Folyosó… A soha véget nem érő folyosó… Ne… De azért mégis… Mégis megpróbáltam elkezdeni futni, most többen jöttek utánam. Hátranéztem: ameddig a szem ellát, ezek a gyerekek, egymástól is alig férnek… Ne! Nem, ezen nem fordulok vissza! Nincs az az Isten! Puff! Áú! Valaminek nekimentem… Félve fordulok meg, mert a gyerekek a másik irányba indulnak. De nincs mitől félnem. Calix. Hála az égnek! Nem kérdez semmit, magához szorít, átölel, köpenyével eltakarja előlem a külvilágot. Nincs több hang, nincsenek rémképek. Csak az ő nyugodt hangját hallom, meg a saját sírásomat, a lihegésemet, egész testemben remegek:

- Nyugodj meg.. Semmi baj… Semmi nem volt igazi. Semmi nincs ott valójában… - Nem tudtam elhinni, amit mond, de nem lett volna erőm ellépni. Valami zörög… Mintha páncél lenne… Dübögés. Óriási dübögés. Gyorsul, hangosodik… Közelít! Nem! Ne… Közvetlenül mögöttem megáll… Liheg… Fölöttem liheg! Remegek. Nem akarok felnézni… És mégis késztetést érzek rá… Ösztönösen a férfi mellkasához lapulok, védelmet remélek tőle. Már csak suttog. – Bármit is hallasz, ne nézd meg. Nincs ott. Semmi nincs sehol.

- Mi ez? Álmodom? Valami hülye álomban vagyunk?

- Démon… Megpróbál megtörni, mert érzi, hogy veszélyes vagy rá. Ha leblokkolsz, beléd költözik. Ezt nem szabad hagyni. De ez csak rajtad múlik. Ahogy látja, hogy nincs esélye, feladja, és eltűnnek ezek a rémképek. Ehhez az kell, hogy megnyugodj. Senki és semmi nem tud bántani. Vigyázok rád. Hiszen te hívtál… Csak nyugodj meg. Tartsd a fejed a köpeny takarásában. Ne nézz sehova. Se rám, se fel, se le, se mögém. Csak figyeld az aranyos csillogást, a védelmet. És minden eltűnik. Persze engem kivéve. Bár tudom, hogy engem sem látsz szívesebben. – Ezt egy mókás mosollyal tette hozzá, de most kivételesen egyáltalán nem értettem vele egyet. Tegnap még azt mondom, hogy igen, de most… Most nagyon is jól esett, hogy itt van. Kezdtem megnyugodni, abbahagytam a sírást. – úgy, úgy.. Jól van. Nincsen semmi baj. Senki nincs itt kettőnkön kívül. Nyugodj meg szépen. – Határozott volt, nyugodt, kedves… Idő kellett, de ahogy kezdett elhalkulni fölöttem a lihegés, kezdett a szívem is normális tempóba verni, eddig ki akart szakadni a mellkasomból. Remegésem lassan abbamaradt, és légzésem is optimalizálódott. – Megnyugodtál? Ki mersz jönni? – Nem volt egyáltalán gúnyos a hangja, még mindig maradt nyugodt, kedves, csak most már némi érdeklődést is láttam benne. Megráztam a fejem. Nem… Még nem akartam körülnézni, féltem, hogy itt lesz az a valami fölöttem, előttem. – Rendben. Semmi baj. Nem probléma… - Egyik keze tartotta továbbra is a köpenyt, a másikkal simogatni kezdte a hátamat. Ez hatásos volt, hamar visszanyertem az erőm egy részét.

- Rendben.. Kiengedhetsz.

- Akkor nézz rám. Csak emeld rám a tekinteted. – Meg akart győződni róla. Ránéztem. Ott álltunk a szobám ajtaja előtt, a háta mögött az ajtó volt, de szerencsére famintás, bár így is rázott tőle a hideg. Az arcára nézve egy gyengéd mosolyt láttam, szeme csillogásában apró varázslatot, és azt a különös érzést, amit mindig láttam a szemében, ha rám nézett. – Megnyugodtál? – Bólintottam. Leengedte a köpenyt. Eroch is ott állt mellettünk, mögötte a két ló emberi alakban. A rémalakoknak semmi nyoma nem volt szerencsére. – Rendkívül erős vagy. – Suttogta továbbra is Calix. – Ez egy extrém erősségű démon volt. És elkergetted. Emelem kalapomat, kishölgy. – És valóban hátralépett, varázsolt a fejére egy kalapot, s egy meghajlással párhuzamosan megemelte. Elmosolyodtam volna ezen más helyzetben, de már tele volt a hócipőm.

- Miért? Mióta itt vagyunk, démon után démonnal találkozom! Mi ez?! Miért?! Vonzod őket, vagy mi?!

- Nem egészen… Ezek a pimasz kis jószágok mindig mindenhol jelen vannak. Csak kezded őket érzékelni… Egyre jobban. Fejlődik a képességed, ahogy egyre többet tudsz meg, ahogy egyre ellenállóbb vagy. Ugyanakkor sebezni is sokkal jobban tudnak. De, mint mondtam, én itt vagyok, és a mostanihoz hasonlóan megvédelek, ha kell. Már felkészültem rá, hogy meg tudjalak védeni. Azért kellett ez a sok könyv, hogy minden varázslatra készen álljak, amire csak lehet. És hogy majd legyenek tanítványaim, kiknek átadom a tudásomat. Szeretném, ha te lennél az egyik. Rád férne egy kis önvédelem.

- Ki akarok szállni! Be akarom fejezni a démonhajszát! Haza akarok menni, és egy átlagos életet élni! Mindenféle démonok és hókuszpókok nélkül! – Ezekkel a szavakkal leolvasztottam ajkáról mosolyát.

- Sajnálom, de erre nincs lehetőség. Ez a képesség nem visszavonható, és sajnos sokáig nem titkolható előttük sem. Kénytelen leszel beletörődni, Lalie..

- Nem hiszem el! Kell lennie valami varázslatnak, ami lehetővé teszi!

- Hidd el, én lennék a legboldogabb, ha lenne ilyen varázslat, de sajnos nincs.

- Akkor csinálj egyet! Mágus vagy, nem, hatalmadban áll!

- Még nem vagyok Mágus, csak varázsló. Az mondjuk valamivel több, mint az illuzionista, de közel sem elég arra, hogy a varázslatokat alkotni tudjam. És egyébként sem olyan egyszerű… Mágiát csak Mestermágusok képesek igekészítésre használni, mi csak használni, vagy az illuzionisták esetében utánozni tudjuk. Még a Mágus is. Nincs lehetőség. Sajnálom.

- Hagyjatok békén! – Bevonultam a szobámba. Bebújtam az ágyba, és gyerekesen féltem körbenézni… Fejemet a takaró alá bújtattam, de a sötétben csak előjöttek a rémképek. Az orrom előtt lévő fehér falat bámultam talán több órán át… Muszáj feldolgoznom, mi folyik itt velem..