3. Fejezet (Kalandok...) II.Része

- Na, ne legyél ilyen búskomor. – Felállt, odalépett mellém, és lehajolt, hogy lehajtott fejem ellenére is lássa az arcomat. Nem voltam túl vidám, ajkaim szomorúan hajlottal lefelé, tekintetem elkeseredettre sikeredett. – Hahó! – Vigyorgott rám idiótán, de elég viccesen. – Nem fogod megbánni. Gyere, felvidítalak egy kicsit. – Megfogta a kezem, és húzni kezdett kifelé. Ahhoz képest, hogy milyen vékony, nagyon erős is volt. Ha akartam volna sem tudtam volna ott maradni. Az udvaron pedig egy csoda fogadott: Egy gyönyörű kanca, kinek szeme kék, mint az ég, szőre éjfekete, hosszúszőrei pedig fehérek, mint a friss hó. Csukafején lila kantár, izmos, de nem széles törzsén ugyanolyan színű nyereg volt. Magassága is optimális volt, annyira nem magas, hogy ne tudjak felszállni, mégis elég nagy ahhoz, hogy ne mondhassam kicsinek. Calixra néztem. – Igen. – Válaszolta fel sem tett kérdésemre. – A tiéd. Szükség lesz rá a vadászathoz. – Itt elhallgatott, és gyengéden, de határozottan a ló felé taszított. Remegő kézzel nyúltam az állat fejéhez, mintha eltűnne, ahogy megérintem. Ellenőriztem, hogy a kantár jól van-e rajta, mert egy kicsit ferdének tűnt. A ló türelmesen várt, nagyon szelíden viselkedett, engedte, hogy megsimogassam, hogy vezessem, és elfelejtette velem, hogy bármi problémám is volt. Most igazat adtam a szakács csúfolásának: Úgy reagáltam, mint egy kisgyerek. Először körbenéztem, megsimogattam állatomat, majd átölelve a nyakát, szőrébe fúrtam az arcomat, és elraktároztam finom illatát emlékeim között. Semmit nem reagált erre, lehajolt, és legelészni kezdett. Több perc telt így el, és Calix végig mosolyogva figyelt. Ez utóbbi tény egyre inkább zavart. Most fogtam fel Eroch aggodalmát: Túl szeleburdi és naiv vagyok. Tényleg bármit megtehet velem, amit akar. Mint kiderült, fizikai erőben is ő van előnyben…

- De nem foglak bántani, megígérem. Fölösleges az aggodalmad. – Szólalt meg gondolataimra reagálva. Meglepetten néztem rá. – Bocsi, rossz szokás. Hallom a gondolataidat, igen.

- Mi a garancia, hogy nem ártasz nekem, ha már titkom sincs előtted? – Kérdezem egy kicsit kiakadva, felháborodva. Megértően bólintott, de mosolya nem tűnt el:

- Nézz magadba, pontosan tudod, hogy bízhatsz bennem. Eroch is tudta, hogy Te megbízol bennem.

- Ami nem jelenti azt, hogy nem használod ki! – Próbáltam visszavágni, jobb ötlet híján.

- Mégis mire használnám ki? Annyit sem tudsz semmiről, mint én. A démonokat ugyanúgy látom, nincs veled semmi hátsó szándékom, és kettőnk közül te szorulsz segítségre. – Vont vállat. – Ha pedig attól félsz, hogy elrabolnám a szívedet, nos, az nem rajtam múlik. – Szélesen elvigyorodott. Igen, beletalált a közepébe.. Elgondolkodtam szavain. És igazat kell, hogy adjak neki, tényleg nincs értelme félnem. Ráadásul nem ellenem használja fel azt, amit bennem olvasott; persze a marasztalást leszámítva, de én döntöttem. – Na, most, hogy ezt tisztáztuk, egy lovaglás jöhet? – Kérdésére bólintottam. – Felszállni segítsek? - Megráztam a fejem, nem vagyok hajlandó vele szóba állni! – Hát jó. Patrice! – Meglepődésemre most nem az a lány jött a hívásra, hanem egy fakó kanca. Hétköznapi színként a vajszínű Labradorhoz hasonlítanám szőrének színét, sörénye, farka és üstöke barna volt, mint a kertészlány haja. Calix felpattant a paripára, szeretetteljesen megsimogatta a nyakát, és ügetve kiindult. – Van kedved vadászni, Lalie? – Kérdezte mosolyogva. Közömbösen vontam vállat, mellém léptet. – Most mit durcizol? Azt hittem, társ leszel a vadászatban, és nem egy pátyolgatni való óvodás kislény! – Micsoda??? Elkerekedett szemekkel, vérig sértve néztem rá:

- Nem vagyok óvodás! Igenis tudok segíteni, ha akarok! – Tört ki belőlem, és kiindultam ügetve.

- Nem értem, mi bajod! – Jött mellém, - Mi volt ez a faggatózás, ezek a kitörések, Felelős lettem a sorsodért, tudod? Ha ennyire elhidegülsz, ellenem fordulsz, vagy sérülést okozol bárkinek, hazaküldelek! – Vár pár percet, de nem reagálok semmit. – Figyelj rám! Hé! Állj meg! – Mivel még mindig semmi, előre léptet, megragadta lovam kantárszárat, pont az én kezem alatt, és mindkét lovat megállítja. Egy facsonk mellett álltunk meg, nem most vághatták ki, eléggé elkorhadt. Nem figyelhettem tovább, mert ismét megszólalt: - Miért nem rám figyelsz már megint? – Kérdezi, ránézek. – Nem olya érdekes ez a fa, hogy ezt a kérdést félrerakhassuk! Megbízol benne,: - Rövid habozás után bólintok kérdésére. – Egyelőre elfogadsz vezérednek? – Ismét. – Szuper…

- Amúgy nem tudom, mi bajom. – Válaszolok korábban feltett kérdésére, leszállok a lovamról, és a farönkre ülök. Lepattant ő is, ám ahogy súlyom a farönkre nehezedik, igen meglepő dolog történt: Lejjebb csúszott egy 20cm-rel, de nem csak a farönk, hanem a farönktől m-es sugarú kör alapú terület is! Itt láttam csodát, és értettem meg Calix szavait! Patrice és az én lovam is átváltozott emberré! Ugyanaz a leányzó lett belőle, akit Calix bemutatott. Na de az én lovam! Emberszabású lett ő is, de fekete bőre miatt inkább Pokollakónak mondanám, mint embernek. Haja ugyanúgy hófehér volt, mint lóként hosszúszőrei, nyerge egy hátizsákká, kantárja pedig nyaklánccá és fejpánttá alakult. Nem tudtam eldönteni, mi lepett meg jobban, a fatörzs, vagy a lovak?

- Ez igen! – Kiáltott fel Calix vidáman, már a kör szélén lévő szakadékba bámulva, amit nem tudom, hogy került oda, addig a lovakon csodálkoztam. – Hasznos vagy, az biztos. – Mosolyog. – Gyere, nézzük meg, mi van odalent, ha már rábukkantál! – Odamentünk hozzá, ekkor láttam meg a lépcsősort, ami szélesedő csigalépcső formájában ereszkedett alá fokozatosan, 1m szélességben, korlát nélkül. Minden egyes lépcsőfok külön-külön 4 fémrúdra támaszkodott a sarkain, vastag üvegből volt, de bent csak a sötétséget láttam. Calix elindult lefelé, én mentem utána. – Maradjon le mindenki legalább 5 lépcsőfokot! Nem tudni, mikor kerül bárki veszélybe. . – Lemaradtunk hát, jó hosszú távnak tűnt a 4 lépcsőfok, de nem baj. Calix könnyed léptekkel haladt lefelé, egész addig, amíg valami miatt meg nem torpant, akkor hátraugrott, majdnem leesve a lépcsőről, és beigazolódott gyanúja: az a lépcsőfok, amiről leugrott, lángra lobbant rögtön. Kerek szemekkel meredtem rá, mire elvigyorodott: - Démonvarázslat. Jó nyomon vagyunk. Valamit el akartak rejteni előlem. – Felállt, és átugorva a lángoló lépcsőfokot tovább indult. Forrónak tűnt még átugrani is a lángokat, ha ráállok, biztos voltam benne, hogy nem állok fel egyhamar…

Voltak még ilyen csapdák, volt, hogy sortüzet eresztettek egy lépcsőfokra, így meg kellett várni, amíg kifogynak a tára (amit ülve tettünk meg, szendvicseinket elfogyasztva, fél óra volt legalább), máskor az egész lépcsőfok lezuhant, és ripityára tört, de áramossal is találkoztunk, és előfordult, hogy az üveglap függőlegesbe fordult, élére ált, szilánkosra törött, vagy hogy valami csúszós anyaggal volt bekenve. Míg lefelé haladtunk, egy félgömb alakú terem tárult a szemünk elé. Volt vagy 30m-es átmérőjű, fala tökéletesen sima, sehol nem törte meg a formát. Tetején egy felülről megtartott sziklapárkány volt, oszlop sehol a kb. 40-60m magas barlangban. Legalább egy 20m átmérőjű, vasrácsokkal lefedett lyuk volt, ami kb. 1m-rel a padló alatt vyzzel volt megtöltődve. Nem láttunk az aljára, azonban a száraz helyen könyvek világítottak. Calix rögtön odalépett a könyvekhez legközelebbi rácsokhoz. – Varázskönyvek, az egyik biztosan a Kauni- sorozatból. Igen, megismertem a mestermágus írását. Mindenképpen meg kell szereznem… Na most jól jönne, ha itt lenne a barátod, elkellene az ereje! – Rámarkolt a rácsra, de nem bírta felemelni, odaléptem, hogy segítsek, de ketten sem boldogultunk a feladattal.

-Nem kellene egy kis segítség? – Hallok egy ismerős hangot. Mély, őszinte, barátságos…

-Eroch?! – Fordulok felé, bólint, mosolyog, bár szemein látom, hogy megsiratott valamit.

- Én bizony. A gyerek nem az enyém, szóval visszajöttem segíteni. – Odalépett mellém, és egyetlen mozdulattal könnyedén felemelte a rácsot., ami a lyuk felét fedte, majd áthajította a másik oldalra, így a víz szabaddá vált, de a könyvek is. Megöleltem izomagy barátomat, és már éppen megköszöntem volna a segítségét, amikor a vízből egy ló méretű, cápára emlékeztető démon ugrott ki, egyenesen felém. Ellöktem Eroch-ot, én pedig hátra ugrottam, de nem láttam mást, csak az éles, méregtől csöpögő fogakat, és a száját, nyelőcsövét, amiben hamarosan holttestem utazik. Abban a pillanatban az összes emlékem felidéződött.. Már-már felkészültem a halálra, mikor egy vörös fényű tűzgolyó elszáguldott fölöttem, és meg sem állt a cápa-démon nyelőcsövéig, ahol nagyot robbanva elpusztította a démont. Minket viszont beterített fekete vére, és szét, megégett húsának pépes, undorító masszája, ami hatalmas lendületével engem hanyatt lökött. Calix lépett, majd térdelt oda mellém, tőle jött a tűzgolyó.

- Minden rendben? – Tekintete végigmért, de nem hiszem, hogy sokat látott belőlem, a fekete ragacs vastagon beterített. Bólintottam, és leszedtem az arcomról ezt a nem kívánt pakolást. Igencsak felfordult tőle a gyomrom, tele ment vele a szám, az orrom, a fülem, és a hajam is ragadt. Elképesztően keserű volt. A fiúk sem néztek ki jobban: Eroch prüszkölt, káromkodott, valószínűleg facsarta az orrát. Patrice pakolta a könyveket a táskájába, Calix pedig  - látva az újabb démonhalat – a víz teljes felszínét lángokkal borította el. Pillanatok alatt gőzfürdővé vált a levegő, alig tudtam lélegezni, eltűnt az oxigén is.  Lovaink átváltoztak, Calix segített felülni az enyémre, Patrice-t Eroc-hoz irányította, majd mögém felülve elindította mindkettőt. Hamar felvágtattunk, és éppen hogy kiérve a csukódó peremén a sziklafalnak. Calix lépésbe fogta vissza a lovat, de céltudatosan ment tovább, így nem szálltam le se én, sem Eroch. Nem örültem neki, hogy mögöttem van, próbáltam fészkelődni karjai között, amik nem öleltek, csak az előttem lévő szárakat fogták. – Nyugalom! még a végén leesel! – Hát csak annyit értem el vele, hogy egyik karja szorosan a testem köré fonódott. Nos, így utólag megbántam, de könyökömmel reflexből úgy gyomorszájon vágtam, hogy összegörnyedve lefordult a lóról. Mi nagyobb szerencsével jártunk: ugyan mindkét ló azonnal megállt, és lerepültünk róluk, mi a vízbe pottyantunk, ami egy fokkal puhább volt, mint a kemény föld. Patrice rögtön gazdája mellé lépett, és megnézte, hogy jól van-e. Többet már nem láttam, mert egy pillanatra elmerültem a vízben, mire felértem, Calix már mosolygott, felállt, éppen porolta le magát, illetve egyenesen a szemembe nézett: - Szóval ezt megérdemeltem volna? – kérdezte kételkedve. – Ha maradok a lovon, legalább te megúsztad volna a hideg zuhanyt. – Valóban jéghideg volt a víz, vacogtam benne, de ha ez nem lett volna elég, landolásnál felhasítottam a kezem valami éles kővel. Ahogy a vért meglátta, lefagyott az arcáról a mosoly, és rögtön el is indult felém a folyóhoz, miközben aggódóan felemelt hangon szólt: Azonnal gyere ki a vízből Eroch, kerüld a vérfoltot! Sérült kezedet emeld ki a vízből, Lalie! – Mondanom sem kell, el sem tudtam képzelni, milyen féle veszélyes démon élhet még a vízben. Minden esetre engedelmeskedve kifelé indultam, de nem elég gyorsan. Apró, éles fogak mélyedtek a testembe. Rögtön felismertem a falánkkígyókat. Felüvöltöttem a fájdalomtól, ahogy elkezdtek darabokra tépni a szó legszorosabb értelmében. – Ne ugrálj! Ne mozdulj! Mindjárt ott vagyok, nyugi. – Tényleg már csak 2 lépésre volt, de a mellkasig érő vízben ez nem volt túl gyors. Próbáltam nem mozdulni, de már így is borzasztóan sokat haraptak, nagy volt körülöttem a vérfolt. Calix a karjaiba kapott, kiemelt a vízből. Még így is 20-25 kígyót szedtem le magamról. Szörnyen néztem ki.. Szörnyen néztem ki, voltak 4-5cm mély sebeim is, de az is előfordult, hogy a fognyom csak enyhe karcolásként látszott bőrömön. – Túléled, nem túl súlyos. – Hangzott Calix hangja, mikor már a partra fektetett, és visszadobálta a kopoltyús kígyókat a vízbe. Én nem úgy éreztem, hogy ezt túl lehet élni. Borzasztóan fájt, lüktetett az egész testem. – Maradj nyugton, meggyógyítalak. – Közölte Calix, tenyerét mellkasom fölé tartotta, majd halk, érthetetlen szavakat suttogva végighúzta nagyon lassan felettem a kezét. Ahogy haladt egyre lejjebb, eltűnt a fájdalom, kellemes melegséget éreztem. Hanyatt fekve (miután mozdulatlanságra utasított), csak a kék eget, és a hébe-hóba előforduló bárányfelhőket láttam. Egy hirtelen gondoltat miatt elvörösödtem: az oké, hogy a sebeimet begyógyítja, de mi a helyzet a ruháimmal?

- Ugyanolyan sértetlenek, mint te magad, ne aggódj. – Mosolyodott el ismét Calix. – Nem áll szándékomban egyikünket sem kellemetlen helyzetbe hozni. Gyertek, menjünk vissza a kastélyba. Ha ketten maradtok, egy kicsit elméletezünk is, mielőtt hasonló kellemetlen meglepetésben lenne részünk… - felsegített, visszaültem lovamra, ő is a sajátjára, és Eroch-nak is hívott egyet. Visszamentünk a kastélyba, és valóban vacsoráig fújta a szövegelést a különböző démonokról, még később is. Én figyeltem is, ahogy csak tudtam, Eroch nem igazán (bár sosem volt a tanulás embere), tudtam, hogy szokás szerint nekem kell majd résen lennem, hogy neki se legyen baja…