2.Fejezet

A farkas énem

Másnap reggelig nem volt gond, a hideget nem éreztem, annál inkább az elviselhetetlen éhséget. Még az első éjjel találtam magamnak egy otthonos kis barlangot, ami megvédett a ragadozóktól. Mai szavakkal a legegyszerűbb példaként a lombikot mondanám: Egy vékony, keskeny nyílást egy nagyobb üreg követett, mint a rókalyuknál, vagy a fakopácsfészkeknél, így a ragadozóktól megvédett, mert csak hason fekve tudtam én is bekúszni. Szinte minden rendben volt, azt leszámítva, hogy éjjel fent voltam, kint csatangoltam, és napközben aludtam. Most is napközépkor ébredtem (mai nyelven dél körül), ám ahogy kiindultam, hogy még mindig csillapítatlan éhségem elmulasszam, és a Nap fénye megérintett, iszonyatosan égni kezdett a kezem. Ti, hétköznapi emberek kellemes meleget éreztek, de ha a legnagyobb kánikulában egy nagyítóval a kezetekre gyűjtitek össze a napsugarakat, pár perc után átérezhetitek a fájdalmam egy részét. Sarokba szorultam; fogalmam sem volt róla, hogy most mit tegyek. Szomjas is voltam, éhen akartam halni már mióta, a gyomromat marja az éhség, de nem tudok kimenni! Nagy nehezen visszaaludtam… Fénynyugvás, avagy naplemente után tudtam csak kimenni, de a szürkületben semmit nem láttam, mintha köd lett volna, az orromig sem. Azonban éjjel…! Jobban láttam, mint Ti nappal, a szaglásom kiváló lett. Nem csak azt éreztem, hogy néhány őz van a közelemben, hanem azt is, hogy pontosan 15 példánynak az egyedi illata kivehető a levegőből. Lopakodtam, ami a lábam köré tekert rongyokkal nem volt egy túl hangos közeledés. Valóban, készültek aludni, bár az őrszemek, az az egy-két példány éberen figyelt minden egyes lehulló levélre is. Nem volt egyszerű megközelíteni őket, kezdetleges fegyverem sem volt, így csak a növényekből font kötelemre számíthattam, meg arra, hogy nem lesz túl erős az áldozatom. Szerencsére az őrszemek nem vettek észre, az egyiknek közvetlenül a feje elé kúsztam, de figyelve arra, hogy a fa eltakarjon a másik őrszem szemei elől, a kötelet átlendítettem a nyakán, a földre rántottam, ráfeküdtem, és hurkot kötve próbáltam megfojtani az állatot. A többi már menekülőt fújt, arra számítva, hogy a társaim bármelyik pillanatban előugorhatnak a fák mögül. Ez az esetlen kis suta pedig próbált szabadulni, az a 10-15 perc, amíg meg nem fulladt, maga volt a pokol, több helyen is megsérültem, nem túlságosan, de a közeli fának csapódva lehorzsoltam a bőrt a vállamról, a hátamról, az oldalamról; az őz patáinak rúgását is éreztem a gyomromban, lábaimon, ahogy végigkarcolta őket. Mikor végre kilehelte a lelkét az állat, én is szusszanhattam. A kötelet elengedve, a préda testén görnyedtem össze a rúgásaitól, emellett égett még a vállam, hátam és oldalam is, lábaimból ömlött a vér. Sajgott mindenem. Órák teltek el, mire bevonszoltam nagy nehezen a barlangba a kb. 57-60kg súlyú őzet. Lehet, hogy a párom vagy a testvérem a vállukon hozták volna a törzsig, de nekem elég megterhelő volt ez így, hirtelen, a széna és az abrak nem ekkora mennyiségben emelendő, nem voltam hozzászokva. A barlangon betolni sem volt túl egyszerű, húzni nem tudtam volna, mert beakadt volna a feje, és eltömítette volna a kis folyosót. Valamennyit ettem belőle ott rögtön, igen, nyersen, véresen, habzsolva. Aztán viszont visszaindultam, hogy Takisis-t megkeressem, mert éhségem az elfogyasztott kb. 2kg hús ellenére nem csökkent. Rettentően ideges voltam, tudni akartam, mi a fene ez, mi történik velem. Az Istennőt nem találtam meg, azonban a tegnapi nő, a gyíkfarkú meglett, őt kértem hát számon:

- Mi a fene történik velem? Magyarázatot követelek!

- Mindent megtudsz, ahogy teljes lesz az Éjifény. – Csak ennyit mondott, és eltűnt a ködben. Kezdett feljönni a Fénykorong, amit manapság Napnak hívnak, úgyhogy sietnem kellett vissza a barlangomba, mert, már elért a fény, mikor másztam be a folyosón, így sikoltásomtól zengett a barlang, mire beértem. Mondhatom, igazán ki voltam segítve…

  Sok idő telt el, rengetegszer fordult a Fénykorong felkelésétől nyugvásáig, mire az Éjifény teljessé vált. Ekkor döbbentem meg leginkább! Már szürkületkor kint voltam, vakon másztam előrébb 4 lábon, majd az Éjifény fénye elért, és akkor az egész testemet elképzelhetetlen fájdalom uralta el. Az összes csontom, porcikám sajgott, az izmaim, a csontjaim, mindenem átalakult. Nem láttam ugyan magam, de az orrom alapján hamar rájöttem, hogy farkassá változtam. Nem voltam ura a testemnek. Az állat megindult, egyenesen a törzsem felé. Nem tudtam visszafogni, és nem érdekelte az őzhús, bár nem egy példány mellett haladt el. A szakadékot is könnyen szelte át. A törzsem számított a farkas falka támadására, így nem okoztam meglepetést. Hanem az lepett meg, amit nővérem kiáltott engem látva:

- Vigyázat! Fejcsont van az oldalán! Ez nem átlagos farkas! – Fejcsont, régen a koponyacsontot hívták így. Na, ez az, ami nagyon meglepett, de az állat, ami most voltam, nem foglalkozott vele különösebben. Elszörnyülködtem, amikor láttam, mi az úti célja: Egyenesen a gyermekeim sátrához mentem! Párom ugrott elém, felém döfve lándzsájával:

- Távozz innen békével, Éjszaka teremtménye! Hagyd békén a családom, ha már Annát elragadtátok! – Borzasztóan fájt a szava, hogy engem hiányol, ki is esett néhány pillanat, majd hatalmas, éles fájdalom nyílalt belém: a lándzsa felsértette az ínyemet, a farkas nyüszített, és most már morgott, éreztem a vért a számban, kesernyés, vasas íze mindig is kedvencem volt, és a farkas ösztönösen nyalogatta a sebét, így fájdalom ellenében ugyan, de éreztem azt a különös ízt. Majd egy rémkép villant fel a szemem előtt: a páromra ugrottam, fogaim között éreztem a vállát, a farkas beleharapott, éreztem a kiömlő, forró vért, ami eltömítette a számat, alig győztem nyelni, hogy bele ne fulladjak, vagyis hát a farkas mozgott, én csak megfigyelő lehettem az eseményeknél. A nyelvem kikutatta a felszakadozott, rángatott sebben a csontot, majd a fogak teljesen összezáródtak, hatalmas reccsenés, a csontvelő íze is a vérben kezdett keveredni. A farkas eltörte a párom vállcsontját! Nem tudja megvédeni tőlem a gyermekeimet. És valóban… Ezt követően a farkas egyenesen a gyermekeimnek rontott, az egyik totyogott, a másik még csak mászott, a harmadik alig-alig forgott… És a farkas darabokra szedte őket. A párom kétségbeesett, tiltakozó üvöltését hallottam, majd harc kezdődött a törzs és én közöttem.

 A törzsemnél teljes pusztulás állt be pár óra múlva. A farkas is megsérült, az oldalam, a nyakam, a mancsaim sajogtak a lándzsák, tűz és bunkók okozta sebektől. Az állat ezután a tetemekhez ment, a gyermekeimhez, és elkezdte őket befalni. Az éhség, ami egész eddig kínzott, hamar el is múlt. A farkas szerencsére nem vette észre, de egy valaki megmenekült: a húgomat nem találtam a hullák között, ahogy befalta őket, mindet, mind a 30 embert, aki ott feküdt ma holtan. Oké, gyerekekkel és öregekkel együtt, de csontostól, ruhástul, és akárhogy is számolom, az egy farkasnak iszonyatosan sok táplálék… Magától visszatért hajnal előtt a barlangba, leheveredett a hús mellé, és álomba merült. Ekkor tisztázódott bennem, miért voltam éhes: 2 testet kaptam, egy emberit, és egy állatit, csak az állati még nincs az irányításom alatt. Megértettem, mire gondolt Takisis: Segíteni fogok. Igen, tökéletesre fejlesztem a fajtát, és elsősorban magamat. A következő napokat végigbőgtem, nem dugtam ki az orromat a barlangból. Borzasztóan bántottak a történések. A családom elvesztése, de leginkább a tudat, hogy én öltem meg őket…