1. Fejezet

A találkozás

- Anna! - szólít nevemen párom. Ránézek.

- Mondjad, kedvesem.

- Elmegyek vadászni. Előhoznád a lovamat addig?

- Hát persze. - és már mentem is, hogy hozzam a gyönyörű, fekete pegazus kancát. Páromé volt az egyetlen szárnyas példány, fogalmunk sem volt róla, hogyan került a hatalmába, de örömmel vittem ki, sokszor köszönhette már ennek a lónak a férjem, hogy hazatalált. Mással nem repül soha a ló. Kivezetem páromhoz, és még egy-két kedves szót váltunk, mielőtt elküldeném: - Aztán lovat hozz, akkor pár napig szabad vagy. A gyerekeknek már hiányzol.

- Sajnálom, édesem, de alig merek reménykedni a nyúlban is... - Mosolyodott el keserűen a férfi. - Lovat, szinte lehetetlen, hogy fogjak ilyenkor.

- A remény hal meg utoljára. És nekem még amúgy sincs hátasom...

- De egész nap velük vagy, így lényegében mindegyik a tiéd. Na, ne nyafogj, hanem inkább tedd a dolgod. - mosolyog - És hagyd, hogy én is a dolgomat tegyem. Aztán a többit este majd megbeszéljük. - kacsint egy kacér mosoly kíséretében, majd felpattan lovára, és elvágtat lándzsájával a kezében. Sokáig nézem még, amíg a levegőbe nem rugaszkodik a ló. Akkor visszamegyek, és intézem az állatok etetését, itatását, trágyázását, csutakolását, fésülését. Délután, szürkület előtt úgy 2 órával azonban igen szokatlan esemény történik: táncolni kezd a talaj a lábam alatt! A falak összedőlnek, a lovak megrémülnek, és össze-vissza futkároznak a karámban, a törzs népe menti a gyerekeket a potyogó vályogtéglák elől. Természetesen rohantam én is segíteni nekik, és mikor a kicsik már biztonságba kerültek, mentünk, hogy kihozzuk a házaikból a bölcseket is, akiket mostanság időseknek hívnak. A földrengés hamar elállt, ám férjem még szürkületre sem ért haza. A gyerekeket elaltattam, és a párom szüleire bíztam, úgy döntöttem, megyek, és megkeresem a lovagomat. A legrosszabbtól tartva indultam el, de ez átlagos emberi vonás. Valóban átrendeződött a táj, 1-2 szakadék megjelent, nem túl nagy, olyan 6-8m mély, 3-4m széles, de 20-30m hosszú; nem gond egyik sem egy pegazus számára, és embernek is megkerülhető. Lehet, hogy rájuk borult egy fa az erdőben? Vagy megtámadta őket a farkas falka? Ezek a gondolatok forogtak fejemben, és meggondolatlanul, egyedül, fegyver nélkül mentem az erdőbe. Nem is köszöntem meg, hogy őszinte legyek. Nem találtam meg a páromat, de engem megtalált egy farkas, aki valamiért összetévesztett egy nőstény fajtársával, ugyanis mindent elkövetett, hogy teherbe ejtsen; és mint kiderült később, sikerült is neki... Embernek nem kívánom, hogy azt megtapasztalja.

Azt az éjjelt kint töltöttem az erdőben, ott, ahol az állat magamra hagyott. Éreztem, hogy forr a vérem, de természetellenesen, az állkapcsom rángani kezdett, mintha valamit harapni akarnék, de nem csináltam semmit. A testem vonaglott, volt, hogy összegömbölyödtem, de aztán a hideg végigfutott a hátamon, és egyenesbe rántott. A tekintetemet a hatalmas, kerek Éjifény foglalta le, amit manapság már Holdnak hívtok, vagy jelen esetben teliholdnak. A véremet éreztem, hogy folyik, a farkas megharapta a nyakamat. Eleinte forró folyadékként csurgott végig bőrömön, aztán hideg lett, és feszített, ahogy megalvadt az a néhány vércsík. A levegő egyre hűvösebb lett, az állkapcsom és az egész testem sajgott a természetellenes viselkedéstől, aztán egyszer csak éhség ragadott el. Borzasztóan éhes lettem, de meg sem bírtam mozdulni a kíntól. Morogtam, de nem úgy, ahogy szoktam, hanem úgy, mint egy farkas. Azt tudtam, hogy így nem térhetek vissza, így nem is erőltettem magam arra, hogy felkeljek. Ott töltöttem az éjszakát az avarban fetrengve.

A hajnallal megszűntek ezek a gondjaim, viszont a fáradtság és a borzasztó éhség nem enyhült. Felkeltem, és körülnéztem, mit tudnék enni. Kénytelen voltam egy bokornyi málnával beérni, mert más nem volt a közelben, ami elég érett lett volna rá, éhségem azonban nem enyhült. Fogalmam sem volt, mi történik velem, de valahogy utána kellett járnom. Elkezdtem hát követni a farkas nyomait. Kivezetett területünkről, egy félig már elhalt erdő felé ment az állat. Gondoltam, amikor a távolból megláttam, de ahogy közelebb értem, és láttam, hogy a fák törzsein friss vér csurgott, a szaga facsarta az orromat, az avar pedig egyenletesen össze volt spriccelve az említett vörös élettel; megrémültem. Miféle erő tarthat fent egy ilyen helyet? Órákig álltam dermedten az erdő szélénél. Végül továbbmentem. Az erdő éreztette vendégszeretetét: árnyak suhantak el körülöttem vérfagyasztó suhogással, a szél vadul, jéghideg, gyors sebességgel támadott, és port söpört rám, ezt szemeimben éreztem leginkább. Gyíkok szaladgáltak lábaim előtt; pókok ereszkedtek alá, denevérek röpködtek körülöttem, varjak károgtak a fejem felett. Egyértelmű volt a támadás. De a farkas hangját is meghallottam. Most nem morgott. Vonyított egyet, mire a szél abbamaradt, a többi állat elhallgatott. Valahogy éreztem furcsán, titokzatosan, hogy engem hív. Természetellenesen vérvörös bundával várt, büszke tartással, mintha az erdő királya lenne, vagy fő uralkodója. Mögötte egy sötét alak tornyosult. Ez volt a lehető legijesztőbb, legfélelmetesebb dolog, amit láttam, éreztem valaha. Egy nő homályos alakja volt kivehet. Teste kihívóan kevés ruha takarásában, szemei vérvörösen meredtek rám. Ijesztő volt, kergető. Valahol minden egyes porcikámmal éreztem, hogy el kéne rohanni, menekülni, amíg lehet, de különös vonzerő vette körül ezt a lényt.. Sötét volt, de mégis.. Többet akartam róla tudni, közelebb akartam kerülni hozzá... A farkas elment, és kettesben maradtam azzal a valamivel. Hangja tükrözte a legnagyobb sötétséget, amit csak ismerek, a legnagyobb hatalomvágyat, ami valaha is létezett, és mégis csábító, csalogató volt. Nem véletlen, később megtudtam, hogy magával a Sötétség Istenével állam ott és akkor szemtől szemben.:

- Rytix, miért kerestél fel?

- Rytix??? Én.. Anna vagyok. És azért, mert.. Nem tudom, mi van velem.. Hogy mi történt..

- Fajt váltottál, Rytix. Emberből vérfarkas lettél, egy új lény. Egy olyan lény, amit most fejlesztek még ki, és te segíteni fogsz ebben. – Riadtan néztem rá, mint sarokba szorított őz. Azt éreztem, hogy választásom nincs, de miért? Miért kell nekem megcsinálnom ezt? Miért engem választott ki? Hiszen nekem ott van a családom, a gyerekeim, a…- Tudom. – Felelte, mintha olvasna a gondolataimban. – Te vagy most a legerősebb ember, és erre lesz most szükségem, hogy ötleteket adj, mivel fejleszthetem tökéletessé a fajt.

- És miért segítenék ebben?

- Mert nincsen más választásod. – Szavai megrémítettek, nem is kicsit, de nem tehettem ellenük semmit, éreztem, hogy muszáj egyetértenem Vele.

- A nevem Takisis. Én vagyok az új Istened, a Sötétség Istennője. Te vagy a harmadik lényem, ami igazi megtiszteltetés. Az előtted lévő kettő a szukkubusz és a Pokollakó. – Intett két oldalára, ahol 2 igen különös nő jelent meg: Az egyik majdnem teljesen átlagos volt, leszámítva rendkívül kihívó öltözetét, mely csupán 2 szíjból állt, éppen hogy elrejtve melleit és szaporodó szervének bejáratát. A szíjak feszültek a tökéletesen domború testvonalaktól, tekintete és állása is bármelyik férfit levette volna a lábáról, leszámítva a gyíkfarkat és a denevérszárnyakat, amik a hátán, illetve farok csontjának folytatásaként voltak jelen.  Az utóbbi két végtagot vörös színű pikkelyek borították, és csillogott a nyálkától. Fogai hegyesek voltak, mint valami ragadozónak, nyelve láthatóan igen hosszú volt, talán egy alkarnyi is. A másik nő kevésbé volt kihívó, bár fekete blúza neki is tökéletes vonalait tükrözték. Bőre átlagos volt, azt leszámítva, hogy koromfekete. Szemei aranysárgák voltak, haja ezüstszínű, fogai neki is hegyesek voltak, de más különbséget nem láttam kettőnk között. – Majdnem ugyanolyan, mint Te, igaz? – Kérdezte gúnyosan Takisis, amiből tudtam, hogy valami különbség mégis van, de ötletem sem volt, hogy mi. Azonban mire megszólalhattam volna, folytatta: - Hatalmas varázserő birtokában áll. Nagyobban, mint ami a Sámánotok kezébe szorult. – Vigyorgott. – Halhatatlan, akárcsak te, azonban ennek a fajnak minden példánya örökéletű marad, a farkasokat viszont nem áll szándékomban ekkora jutalommal megadományozni. Esetleg, ha megküzdesz gyermekeid életben maradásáért, akkor. – Itt egy pár percre elhallgatott, mintha nem lenne több hozzáfűznivalója. - Minden kérdésedre válasz kaptál?

- Fogjuk rá…- Mondtam. Mondjuk kérdés nem jutott éppen eszembe, fel kellett még dolgoznom az információkat.

- Akkor távozhatsz. Ha majd készen állsz, úgyis meglátogatsz újra. – Mivel a másik két nő igen gonosz vigyor kíséretében felém indult, rögtön ki is futottam, bár már azt sem tudtam, honnan. Ahogy a sötétségből visszaérkeztem a fénybe, nem ott voltam az erdő szélén, ahová bementem, hanem a szakadékokon túl, a törzstől nem túl messze. Az éhség még mindig uralkodó tényező volt érzéseim között. Féltem, hogy kárt teszek akár a családomban, akár a törzsemben, ha hazamegyek, így sarkon fordultam, és elindultam az Ismeretlen területek felé.