Másnap reggelig különösen említésre méltó dolog nem történt. Valami hülyeséget álmodtam, arra emlékszem… De hogy mit, nem emlékeztem rá… Viszont… Borzasztóan furán éreztem magam… Mintha szédelegtem volna, vagy nem is tudom… Nem voltam kifejezetten rosszul, nem tudtam, pontosan mi bajom, de azt nagyon éreztem, hogy valami nem stimmel. Lassan lépkedtem, hogy biztosítsam magam, hogy nem fogok elesni – mert nem sok híja volt, hogy ahogy felkeltem az ágyból, ne hasaljak el a padlón. Amikor kiléptem a szobából, már tudtam, hogy tényleg van valami baj: a könyvek szinte összeolvadtak a szemem előtt a polcokon, nem láttam az éles vonalakat, a felirat róluk szinte teljesen eltűnt, mintha valaki vízfestékkel festett volna csíkokat, és összemosódtak volna a színek szélei. Beszélgetés halk foszlányait véltem hallani az asztal felől, de ott nem volt senki… Hát... Azért elindultam megnézni. Jól sejtetem, az asztalt körülvevő terem üres volt.. De.. Mióta van ott ajtó?.. Elindultam, hogy megnézzem az érdekes, fehér, kilincstelen fadarabot, mire az kinyílt, és gyerekeket láttam mögüle szanaszét szaladni, mentek minden irányba. Ez sem lett volna normális, de ahogy ezek kinéztek! Az egész alakjuk körül furcsa sötétség derengett, szemeik teljesen feketék voltak – ha nem üregesek, hajuk rövidre nyírva, sötétzöld árnyalattal, bőrük hamuszürke, szájukban olyasmi agyarak, mint a kardfogú tigrisnek, ezek tűzvörös, vagy éppen lángoló állapotban, lábukkal természetellenesen nagyokat dübögtek és kísértetiesen visítottak. Voltak legalább 30-an, és folyamatosan jöttek, szaladtak mindenfelé, kifelé, hátra, át a falon, de az egyik átszalad rajtam! Felvisítottam én is, el nem tudtam képzelni, mit látok, mi történik. Kirohantam az udvarra, néma csend, hátranézve már semmit nem láttam a gyerekhadból. Egész testem remegett a megpróbáltatástól, nem tudom, mi volt a durvább, hogy féltem, vagy hogy sokkoltak a látottak. Mi volt ez egyáltalán?! Nem volt időm rajta gondolkodni.. Előttem egy ház állt.. Nagyon hasonlított arra, amiben a családom lakik. A tetőn egy bagoly ült. Se a házra, se az állatra nem emlékszem tegnapról… Két nagy, kerek, citromsárga szeme rám irányult, és szép lassan átment narancssárgába. Megdörzsöltem a szemem, ismét ránéztem. Megint citromsárga.. De megint változik! Hátrálni akartam, de nem tudtam felemelni a lábamat, és képtelenségnek éreztem, hogy lenézzek, miért… A madár szemei átcsaptak vörösbe… Majd lángba borultak… Addig barna tollai is feketedni kezdtek. Nem! Ne változzon át! Lecsuktam a szemem, és megint a barna tollú, citromsárga szemű madarat láttam magam előtt… Majd egyik pillanatról a másikra váltott át a vörösen lángoló szemű, fekete tollú madárrá, és egyenesen felém kezdett repülni. Tehetetlenül visítottam fel megint, olyan szinten, hogy belerekedtem, arcom elé kaptam kezeimet, fogalmam sem volt, mi történt a madárral. Kis híján szívbajt kaptam az ijedtségtől. Hol vannak a többiek?! Eroch, adj már magadról valami életjelet, könyörgöm! Bármi is fogta a lábamat addig, most felszabadultak.. De hova mehetnék?! Visszafutottam a házba, az asztalhoz. Az ajtó megint ott volt, és abban a pillanatban nyílt is ki a mögüle visítva előrohanó gyerekekkel. Hova?! Visszarohantam a szobába, már bőgtem, szavak sincsenek rá, hogy éreztem magam. Fura hangot hallottam… dötötö, dötötö, dötötö, dötötö… Mi az, nincs vége?! Oldalra néztem, egy vonatot láttam.. Egy játékvonatot.. Fekete, vörös, a sínek között voltam.. Ez meg őrült sebességgel száguldott felém, mikor nagyjából közel volt, bár még emlékeim szerint a szoba falain kívül, egy furcsa démonfej rajzolódott ki rajta.. Hasonlított az ördögökre, de valami furcsa torzulást láttam rajta… És ez is ezerrel közelített felém.. Nem bírtam megvárni, hogy mi van, ha összeütközünk, kiestem a szobaajtón, ahogy hátraugrottam. Megint ajtónyitás, visítás, dübögés, jönnek a gyerekek. Segítsen már valaki, nem bírom ezt elviselni!! Bőgtem, felálltam, és menekültem a derekamig sem érő üldözőm elől, aki hozzám hasonlóan prédának érezte magát. Borzasztóan hosszúvá vált a folyosó… Már perceknek tűnt az az idő, amíg futottam, de a gyerek egyre közelebb volt, levegővételnyi szünet nélkül visított tőlem egy lépésnyire, dübögött a lába alatt a talaj… A folyosónak sehol nincs vége?!

-Eroch! – üvöltöttem magam elé. – Calix, valaki, segítsetek már! – Semmi reakció, hogy bárki hallotta volna… Mi ez?! Hagyjál már békén! Nem akartam ártani neked! Mit akarsz tőlem? Mi vagy te?! – tettem fel magamban a kérdéseket a gyereknek címezve.. Nem mertem hátranézni. Merre tovább? Csak egyenesen, vagy vissza van út… De itt van a hátam mögött ez az átkozott akármi.. Oldalra mindkét irányból összefolyt könyvek, alattam szőnyeg, fölöttem a lámpák törik csak meg a plafon egyhangú fehérségét. Nincs más út…? Behunytam a szemem, és visszafelé kezdtem futni. Mi ez?! 2 lépés, és az ajtónál álltam, pedig már kivert a víz, lihegtem, elfáradtam, nem keveset futottam… Megint kinyílik az az átkozott ajtó! Ne! Megint jönnek a gyerekek! Oké, akkor vissza az udvarra. Ugyanaz a kép: előttem a ház, azon a madár, engem figyel, változik a szeme… Ne! Nem tudok ellépni… Nem akarom nézni! Ne változzon át megint! De már vörös a szeme… Feketedik a tollazat… Ez nem lehet igaz! Most visítva ront nekem, hegyes, éles karmokkal és a csőrével is támad, az egész arcom megfájdul, az orrom, a szám megtelik vérrel, a madár köröz fölöttem. Még mindig nem tudok ellépni! Mi ez?! Valaki! Könyörgöm! Ne! Megint rám ront a madár, most a kezemet fejem elé emelem, elsuhan fölöttem, visszaáll a háztetőre, és kezdődik elölről, mert visszaváltozott eredeti színeibe… A lábaim mozognak. Be nem mehetek..  Nézzük a kaput! Futni kezdek ki a kastélyból, a ház úgy, ahogy volt, madarastul eltűnik mögülem… Mellettem viszont zümmögés… Méhek?! Nem, darazsak, még jobb! Szédülök…! Zuhanok?! Megkapaszkodom, de, áú! Megcsípett! De jobban fáj, mint eddig bármelyik… Bemászik a bőröm alá! Mi ez? Feketedik a csípés… Támadnak… Beterítik az egész testemet, csípnek, fúrják belém magukat… Mi ez?! Álmodom!? Biztosan! De hogy ébredjek fel? Valaki!

- Keltsetek fel! Könyörgöm! Anya, Eroch, akárki! Hall engem bárki! Keltsetek fel! – Üvöltöm sírva. Semmi válasz! Mi ez? Szabadulni akarok! Nincs ott a ház.. Ha visszafutok… Visszajön?.. Próba szerencse! Elindultam visszafelé futva, a darazsak megszűntek, a ház nem jelent meg. De az ajtó! Az az átkozott ajtó a menekülő gyerekekkel! Változott a hely.. Talán bent valahol vége lesz végre?... Könyörgöm, legyen vége! Berontottam… Folyosó… A soha véget nem érő folyosó… Ne… De azért mégis… Mégis megpróbáltam elkezdeni futni, most többen jöttek utánam. Hátranéztem: ameddig a szem ellát, ezek a gyerekek, egymástól is alig férnek… Ne! Nem, ezen nem fordulok vissza! Nincs az az Isten! Puff! Áú! Valaminek nekimentem… Félve fordulok meg, mert a gyerekek a másik irányba indulnak. De nincs mitől félnem. Calix. Hála az égnek! Nem kérdez semmit, magához szorít, átölel, köpenyével eltakarja előlem a külvilágot. Nincs több hang, nincsenek rémképek. Csak az ő nyugodt hangját hallom, meg a saját sírásomat, a lihegésemet, egész testemben remegek:

- Nyugodj meg.. Semmi baj… Semmi nem volt igazi. Semmi nincs ott valójában… - Nem tudtam elhinni, amit mond, de nem lett volna erőm ellépni. Valami zörög… Mintha páncél lenne… Dübögés. Óriási dübögés. Gyorsul, hangosodik… Közelít! Nem! Ne… Közvetlenül mögöttem megáll… Liheg… Fölöttem liheg! Remegek. Nem akarok felnézni… És mégis késztetést érzek rá… Ösztönösen a férfi mellkasához lapulok, védelmet remélek tőle. Már csak suttog. – Bármit is hallasz, ne nézd meg. Nincs ott. Semmi nincs sehol.

- Mi ez? Álmodom? Valami hülye álomban vagyunk?

- Démon… Megpróbál megtörni, mert érzi, hogy veszélyes vagy rá. Ha leblokkolsz, beléd költözik. Ezt nem szabad hagyni. De ez csak rajtad múlik. Ahogy látja, hogy nincs esélye, feladja, és eltűnnek ezek a rémképek. Ehhez az kell, hogy megnyugodj. Senki és semmi nem tud bántani. Vigyázok rád. Hiszen te hívtál… Csak nyugodj meg. Tartsd a fejed a köpeny takarásában. Ne nézz sehova. Se rám, se fel, se le, se mögém. Csak figyeld az aranyos csillogást, a védelmet. És minden eltűnik. Persze engem kivéve. Bár tudom, hogy engem sem látsz szívesebben. – Ezt egy mókás mosollyal tette hozzá, de most kivételesen egyáltalán nem értettem vele egyet. Tegnap még azt mondom, hogy igen, de most… Most nagyon is jól esett, hogy itt van. Kezdtem megnyugodni, abbahagytam a sírást. – úgy, úgy.. Jól van. Nincsen semmi baj. Senki nincs itt kettőnkön kívül. Nyugodj meg szépen. – Határozott volt, nyugodt, kedves… Idő kellett, de ahogy kezdett elhalkulni fölöttem a lihegés, kezdett a szívem is normális tempóba verni, eddig ki akart szakadni a mellkasomból. Remegésem lassan abbamaradt, és légzésem is optimalizálódott. – Megnyugodtál? Ki mersz jönni? – Nem volt egyáltalán gúnyos a hangja, még mindig maradt nyugodt, kedves, csak most már némi érdeklődést is láttam benne. Megráztam a fejem. Nem… Még nem akartam körülnézni, féltem, hogy itt lesz az a valami fölöttem, előttem. – Rendben. Semmi baj. Nem probléma… - Egyik keze tartotta továbbra is a köpenyt, a másikkal simogatni kezdte a hátamat. Ez hatásos volt, hamar visszanyertem az erőm egy részét.

- Rendben.. Kiengedhetsz.

- Akkor nézz rám. Csak emeld rám a tekinteted. – Meg akart győződni róla. Ránéztem. Ott álltunk a szobám ajtaja előtt, a háta mögött az ajtó volt, de szerencsére famintás, bár így is rázott tőle a hideg. Az arcára nézve egy gyengéd mosolyt láttam, szeme csillogásában apró varázslatot, és azt a különös érzést, amit mindig láttam a szemében, ha rám nézett. – Megnyugodtál? – Bólintottam. Leengedte a köpenyt. Eroch is ott állt mellettünk, mögötte a két ló emberi alakban. A rémalakoknak semmi nyoma nem volt szerencsére. – Rendkívül erős vagy. – Suttogta továbbra is Calix. – Ez egy extrém erősségű démon volt. És elkergetted. Emelem kalapomat, kishölgy. – És valóban hátralépett, varázsolt a fejére egy kalapot, s egy meghajlással párhuzamosan megemelte. Elmosolyodtam volna ezen más helyzetben, de már tele volt a hócipőm.

- Miért? Mióta itt vagyunk, démon után démonnal találkozom! Mi ez?! Miért?! Vonzod őket, vagy mi?!

- Nem egészen… Ezek a pimasz kis jószágok mindig mindenhol jelen vannak. Csak kezded őket érzékelni… Egyre jobban. Fejlődik a képességed, ahogy egyre többet tudsz meg, ahogy egyre ellenállóbb vagy. Ugyanakkor sebezni is sokkal jobban tudnak. De, mint mondtam, én itt vagyok, és a mostanihoz hasonlóan megvédelek, ha kell. Már felkészültem rá, hogy meg tudjalak védeni. Azért kellett ez a sok könyv, hogy minden varázslatra készen álljak, amire csak lehet. És hogy majd legyenek tanítványaim, kiknek átadom a tudásomat. Szeretném, ha te lennél az egyik. Rád férne egy kis önvédelem.

- Ki akarok szállni! Be akarom fejezni a démonhajszát! Haza akarok menni, és egy átlagos életet élni! Mindenféle démonok és hókuszpókok nélkül! – Ezekkel a szavakkal leolvasztottam ajkáról mosolyát.

- Sajnálom, de erre nincs lehetőség. Ez a képesség nem visszavonható, és sajnos sokáig nem titkolható előttük sem. Kénytelen leszel beletörődni, Lalie..

- Nem hiszem el! Kell lennie valami varázslatnak, ami lehetővé teszi!

- Hidd el, én lennék a legboldogabb, ha lenne ilyen varázslat, de sajnos nincs.

- Akkor csinálj egyet! Mágus vagy, nem, hatalmadban áll!

- Még nem vagyok Mágus, csak varázsló. Az mondjuk valamivel több, mint az illuzionista, de közel sem elég arra, hogy a varázslatokat alkotni tudjam. És egyébként sem olyan egyszerű… Mágiát csak Mestermágusok képesek igekészítésre használni, mi csak használni, vagy az illuzionisták esetében utánozni tudjuk. Még a Mágus is. Nincs lehetőség. Sajnálom.

- Hagyjatok békén! – Bevonultam a szobámba. Bebújtam az ágyba, és gyerekesen féltem körbenézni… Fejemet a takaró alá bújtattam, de a sötétben csak előjöttek a rémképek. Az orrom előtt lévő fehér falat bámultam talán több órán át… Muszáj feldolgoznom, mi folyik itt velem..

- Na, ne legyél ilyen búskomor. – Felállt, odalépett mellém, és lehajolt, hogy lehajtott fejem ellenére is lássa az arcomat. Nem voltam túl vidám, ajkaim szomorúan hajlottal lefelé, tekintetem elkeseredettre sikeredett. – Hahó! – Vigyorgott rám idiótán, de elég viccesen. – Nem fogod megbánni. Gyere, felvidítalak egy kicsit. – Megfogta a kezem, és húzni kezdett kifelé. Ahhoz képest, hogy milyen vékony, nagyon erős is volt. Ha akartam volna sem tudtam volna ott maradni. Az udvaron pedig egy csoda fogadott: Egy gyönyörű kanca, kinek szeme kék, mint az ég, szőre éjfekete, hosszúszőrei pedig fehérek, mint a friss hó. Csukafején lila kantár, izmos, de nem széles törzsén ugyanolyan színű nyereg volt. Magassága is optimális volt, annyira nem magas, hogy ne tudjak felszállni, mégis elég nagy ahhoz, hogy ne mondhassam kicsinek. Calixra néztem. – Igen. – Válaszolta fel sem tett kérdésemre. – A tiéd. Szükség lesz rá a vadászathoz. – Itt elhallgatott, és gyengéden, de határozottan a ló felé taszított. Remegő kézzel nyúltam az állat fejéhez, mintha eltűnne, ahogy megérintem. Ellenőriztem, hogy a kantár jól van-e rajta, mert egy kicsit ferdének tűnt. A ló türelmesen várt, nagyon szelíden viselkedett, engedte, hogy megsimogassam, hogy vezessem, és elfelejtette velem, hogy bármi problémám is volt. Most igazat adtam a szakács csúfolásának: Úgy reagáltam, mint egy kisgyerek. Először körbenéztem, megsimogattam állatomat, majd átölelve a nyakát, szőrébe fúrtam az arcomat, és elraktároztam finom illatát emlékeim között. Semmit nem reagált erre, lehajolt, és legelészni kezdett. Több perc telt így el, és Calix végig mosolyogva figyelt. Ez utóbbi tény egyre inkább zavart. Most fogtam fel Eroch aggodalmát: Túl szeleburdi és naiv vagyok. Tényleg bármit megtehet velem, amit akar. Mint kiderült, fizikai erőben is ő van előnyben…

- De nem foglak bántani, megígérem. Fölösleges az aggodalmad. – Szólalt meg gondolataimra reagálva. Meglepetten néztem rá. – Bocsi, rossz szokás. Hallom a gondolataidat, igen.

- Mi a garancia, hogy nem ártasz nekem, ha már titkom sincs előtted? – Kérdezem egy kicsit kiakadva, felháborodva. Megértően bólintott, de mosolya nem tűnt el:

- Nézz magadba, pontosan tudod, hogy bízhatsz bennem. Eroch is tudta, hogy Te megbízol bennem.

- Ami nem jelenti azt, hogy nem használod ki! – Próbáltam visszavágni, jobb ötlet híján.

- Mégis mire használnám ki? Annyit sem tudsz semmiről, mint én. A démonokat ugyanúgy látom, nincs veled semmi hátsó szándékom, és kettőnk közül te szorulsz segítségre. – Vont vállat. – Ha pedig attól félsz, hogy elrabolnám a szívedet, nos, az nem rajtam múlik. – Szélesen elvigyorodott. Igen, beletalált a közepébe.. Elgondolkodtam szavain. És igazat kell, hogy adjak neki, tényleg nincs értelme félnem. Ráadásul nem ellenem használja fel azt, amit bennem olvasott; persze a marasztalást leszámítva, de én döntöttem. – Na, most, hogy ezt tisztáztuk, egy lovaglás jöhet? – Kérdésére bólintottam. – Felszállni segítsek? - Megráztam a fejem, nem vagyok hajlandó vele szóba állni! – Hát jó. Patrice! – Meglepődésemre most nem az a lány jött a hívásra, hanem egy fakó kanca. Hétköznapi színként a vajszínű Labradorhoz hasonlítanám szőrének színét, sörénye, farka és üstöke barna volt, mint a kertészlány haja. Calix felpattant a paripára, szeretetteljesen megsimogatta a nyakát, és ügetve kiindult. – Van kedved vadászni, Lalie? – Kérdezte mosolyogva. Közömbösen vontam vállat, mellém léptet. – Most mit durcizol? Azt hittem, társ leszel a vadászatban, és nem egy pátyolgatni való óvodás kislény! – Micsoda??? Elkerekedett szemekkel, vérig sértve néztem rá:

- Nem vagyok óvodás! Igenis tudok segíteni, ha akarok! – Tört ki belőlem, és kiindultam ügetve.

- Nem értem, mi bajod! – Jött mellém, - Mi volt ez a faggatózás, ezek a kitörések, Felelős lettem a sorsodért, tudod? Ha ennyire elhidegülsz, ellenem fordulsz, vagy sérülést okozol bárkinek, hazaküldelek! – Vár pár percet, de nem reagálok semmit. – Figyelj rám! Hé! Állj meg! – Mivel még mindig semmi, előre léptet, megragadta lovam kantárszárat, pont az én kezem alatt, és mindkét lovat megállítja. Egy facsonk mellett álltunk meg, nem most vághatták ki, eléggé elkorhadt. Nem figyelhettem tovább, mert ismét megszólalt: - Miért nem rám figyelsz már megint? – Kérdezi, ránézek. – Nem olya érdekes ez a fa, hogy ezt a kérdést félrerakhassuk! Megbízol benne,: - Rövid habozás után bólintok kérdésére. – Egyelőre elfogadsz vezérednek? – Ismét. – Szuper…

- Amúgy nem tudom, mi bajom. – Válaszolok korábban feltett kérdésére, leszállok a lovamról, és a farönkre ülök. Lepattant ő is, ám ahogy súlyom a farönkre nehezedik, igen meglepő dolog történt: Lejjebb csúszott egy 20cm-rel, de nem csak a farönk, hanem a farönktől m-es sugarú kör alapú terület is! Itt láttam csodát, és értettem meg Calix szavait! Patrice és az én lovam is átváltozott emberré! Ugyanaz a leányzó lett belőle, akit Calix bemutatott. Na de az én lovam! Emberszabású lett ő is, de fekete bőre miatt inkább Pokollakónak mondanám, mint embernek. Haja ugyanúgy hófehér volt, mint lóként hosszúszőrei, nyerge egy hátizsákká, kantárja pedig nyaklánccá és fejpánttá alakult. Nem tudtam eldönteni, mi lepett meg jobban, a fatörzs, vagy a lovak?

- Ez igen! – Kiáltott fel Calix vidáman, már a kör szélén lévő szakadékba bámulva, amit nem tudom, hogy került oda, addig a lovakon csodálkoztam. – Hasznos vagy, az biztos. – Mosolyog. – Gyere, nézzük meg, mi van odalent, ha már rábukkantál! – Odamentünk hozzá, ekkor láttam meg a lépcsősort, ami szélesedő csigalépcső formájában ereszkedett alá fokozatosan, 1m szélességben, korlát nélkül. Minden egyes lépcsőfok külön-külön 4 fémrúdra támaszkodott a sarkain, vastag üvegből volt, de bent csak a sötétséget láttam. Calix elindult lefelé, én mentem utána. – Maradjon le mindenki legalább 5 lépcsőfokot! Nem tudni, mikor kerül bárki veszélybe. . – Lemaradtunk hát, jó hosszú távnak tűnt a 4 lépcsőfok, de nem baj. Calix könnyed léptekkel haladt lefelé, egész addig, amíg valami miatt meg nem torpant, akkor hátraugrott, majdnem leesve a lépcsőről, és beigazolódott gyanúja: az a lépcsőfok, amiről leugrott, lángra lobbant rögtön. Kerek szemekkel meredtem rá, mire elvigyorodott: - Démonvarázslat. Jó nyomon vagyunk. Valamit el akartak rejteni előlem. – Felállt, és átugorva a lángoló lépcsőfokot tovább indult. Forrónak tűnt még átugrani is a lángokat, ha ráállok, biztos voltam benne, hogy nem állok fel egyhamar…

Voltak még ilyen csapdák, volt, hogy sortüzet eresztettek egy lépcsőfokra, így meg kellett várni, amíg kifogynak a tára (amit ülve tettünk meg, szendvicseinket elfogyasztva, fél óra volt legalább), máskor az egész lépcsőfok lezuhant, és ripityára tört, de áramossal is találkoztunk, és előfordult, hogy az üveglap függőlegesbe fordult, élére ált, szilánkosra törött, vagy hogy valami csúszós anyaggal volt bekenve. Míg lefelé haladtunk, egy félgömb alakú terem tárult a szemünk elé. Volt vagy 30m-es átmérőjű, fala tökéletesen sima, sehol nem törte meg a formát. Tetején egy felülről megtartott sziklapárkány volt, oszlop sehol a kb. 40-60m magas barlangban. Legalább egy 20m átmérőjű, vasrácsokkal lefedett lyuk volt, ami kb. 1m-rel a padló alatt vyzzel volt megtöltődve. Nem láttunk az aljára, azonban a száraz helyen könyvek világítottak. Calix rögtön odalépett a könyvekhez legközelebbi rácsokhoz. – Varázskönyvek, az egyik biztosan a Kauni- sorozatból. Igen, megismertem a mestermágus írását. Mindenképpen meg kell szereznem… Na most jól jönne, ha itt lenne a barátod, elkellene az ereje! – Rámarkolt a rácsra, de nem bírta felemelni, odaléptem, hogy segítsek, de ketten sem boldogultunk a feladattal.

-Nem kellene egy kis segítség? – Hallok egy ismerős hangot. Mély, őszinte, barátságos…

-Eroch?! – Fordulok felé, bólint, mosolyog, bár szemein látom, hogy megsiratott valamit.

- Én bizony. A gyerek nem az enyém, szóval visszajöttem segíteni. – Odalépett mellém, és egyetlen mozdulattal könnyedén felemelte a rácsot., ami a lyuk felét fedte, majd áthajította a másik oldalra, így a víz szabaddá vált, de a könyvek is. Megöleltem izomagy barátomat, és már éppen megköszöntem volna a segítségét, amikor a vízből egy ló méretű, cápára emlékeztető démon ugrott ki, egyenesen felém. Ellöktem Eroch-ot, én pedig hátra ugrottam, de nem láttam mást, csak az éles, méregtől csöpögő fogakat, és a száját, nyelőcsövét, amiben hamarosan holttestem utazik. Abban a pillanatban az összes emlékem felidéződött.. Már-már felkészültem a halálra, mikor egy vörös fényű tűzgolyó elszáguldott fölöttem, és meg sem állt a cápa-démon nyelőcsövéig, ahol nagyot robbanva elpusztította a démont. Minket viszont beterített fekete vére, és szét, megégett húsának pépes, undorító masszája, ami hatalmas lendületével engem hanyatt lökött. Calix lépett, majd térdelt oda mellém, tőle jött a tűzgolyó.

- Minden rendben? – Tekintete végigmért, de nem hiszem, hogy sokat látott belőlem, a fekete ragacs vastagon beterített. Bólintottam, és leszedtem az arcomról ezt a nem kívánt pakolást. Igencsak felfordult tőle a gyomrom, tele ment vele a szám, az orrom, a fülem, és a hajam is ragadt. Elképesztően keserű volt. A fiúk sem néztek ki jobban: Eroch prüszkölt, káromkodott, valószínűleg facsarta az orrát. Patrice pakolta a könyveket a táskájába, Calix pedig  - látva az újabb démonhalat – a víz teljes felszínét lángokkal borította el. Pillanatok alatt gőzfürdővé vált a levegő, alig tudtam lélegezni, eltűnt az oxigén is.  Lovaink átváltoztak, Calix segített felülni az enyémre, Patrice-t Eroc-hoz irányította, majd mögém felülve elindította mindkettőt. Hamar felvágtattunk, és éppen hogy kiérve a csukódó peremén a sziklafalnak. Calix lépésbe fogta vissza a lovat, de céltudatosan ment tovább, így nem szálltam le se én, sem Eroch. Nem örültem neki, hogy mögöttem van, próbáltam fészkelődni karjai között, amik nem öleltek, csak az előttem lévő szárakat fogták. – Nyugalom! még a végén leesel! – Hát csak annyit értem el vele, hogy egyik karja szorosan a testem köré fonódott. Nos, így utólag megbántam, de könyökömmel reflexből úgy gyomorszájon vágtam, hogy összegörnyedve lefordult a lóról. Mi nagyobb szerencsével jártunk: ugyan mindkét ló azonnal megállt, és lerepültünk róluk, mi a vízbe pottyantunk, ami egy fokkal puhább volt, mint a kemény föld. Patrice rögtön gazdája mellé lépett, és megnézte, hogy jól van-e. Többet már nem láttam, mert egy pillanatra elmerültem a vízben, mire felértem, Calix már mosolygott, felállt, éppen porolta le magát, illetve egyenesen a szemembe nézett: - Szóval ezt megérdemeltem volna? – kérdezte kételkedve. – Ha maradok a lovon, legalább te megúsztad volna a hideg zuhanyt. – Valóban jéghideg volt a víz, vacogtam benne, de ha ez nem lett volna elég, landolásnál felhasítottam a kezem valami éles kővel. Ahogy a vért meglátta, lefagyott az arcáról a mosoly, és rögtön el is indult felém a folyóhoz, miközben aggódóan felemelt hangon szólt: Azonnal gyere ki a vízből Eroch, kerüld a vérfoltot! Sérült kezedet emeld ki a vízből, Lalie! – Mondanom sem kell, el sem tudtam képzelni, milyen féle veszélyes démon élhet még a vízben. Minden esetre engedelmeskedve kifelé indultam, de nem elég gyorsan. Apró, éles fogak mélyedtek a testembe. Rögtön felismertem a falánkkígyókat. Felüvöltöttem a fájdalomtól, ahogy elkezdtek darabokra tépni a szó legszorosabb értelmében. – Ne ugrálj! Ne mozdulj! Mindjárt ott vagyok, nyugi. – Tényleg már csak 2 lépésre volt, de a mellkasig érő vízben ez nem volt túl gyors. Próbáltam nem mozdulni, de már így is borzasztóan sokat haraptak, nagy volt körülöttem a vérfolt. Calix a karjaiba kapott, kiemelt a vízből. Még így is 20-25 kígyót szedtem le magamról. Szörnyen néztem ki.. Szörnyen néztem ki, voltak 4-5cm mély sebeim is, de az is előfordult, hogy a fognyom csak enyhe karcolásként látszott bőrömön. – Túléled, nem túl súlyos. – Hangzott Calix hangja, mikor már a partra fektetett, és visszadobálta a kopoltyús kígyókat a vízbe. Én nem úgy éreztem, hogy ezt túl lehet élni. Borzasztóan fájt, lüktetett az egész testem. – Maradj nyugton, meggyógyítalak. – Közölte Calix, tenyerét mellkasom fölé tartotta, majd halk, érthetetlen szavakat suttogva végighúzta nagyon lassan felettem a kezét. Ahogy haladt egyre lejjebb, eltűnt a fájdalom, kellemes melegséget éreztem. Hanyatt fekve (miután mozdulatlanságra utasított), csak a kék eget, és a hébe-hóba előforduló bárányfelhőket láttam. Egy hirtelen gondoltat miatt elvörösödtem: az oké, hogy a sebeimet begyógyítja, de mi a helyzet a ruháimmal?

- Ugyanolyan sértetlenek, mint te magad, ne aggódj. – Mosolyodott el ismét Calix. – Nem áll szándékomban egyikünket sem kellemetlen helyzetbe hozni. Gyertek, menjünk vissza a kastélyba. Ha ketten maradtok, egy kicsit elméletezünk is, mielőtt hasonló kellemetlen meglepetésben lenne részünk… - felsegített, visszaültem lovamra, ő is a sajátjára, és Eroch-nak is hívott egyet. Visszamentünk a kastélyba, és valóban vacsoráig fújta a szövegelést a különböző démonokról, még később is. Én figyeltem is, ahogy csak tudtam, Eroch nem igazán (bár sosem volt a tanulás embere), tudtam, hogy szokás szerint nekem kell majd résen lennem, hogy neki se legyen baja…

- Rendben, akkor bevettelek a csapatba. – Mondom, Eroch karba teszi a kezét, ránézek.

- Veled meg beszédem lenne. – Mondom neki, és félrehívom, Calix csak vigyorog, és elővesz egy érdekes könyvet, amit olvasgatni kezd. Nem láttam még ilyen civil betűs írást, amivel a címe volt írva. Hasonlít a rovásírásra (amennyire azt én ismerem), de egyértelmű, hogy nem az; a kínai jelekre is emlékeztet, de annyira nem bonyolult, nem összetett. Úgy a kettő között lehet; és rengeteg benne az íves vonal. A mi betűink eszembe se jut róla. De ez most mindegy, lilás borítója ugyan titokzatos, de nem vonom kérdőre, most Erochkal kel beszélnem. Barátomra nézek. – Mi bajod van vele? Ismered?

- Csak nem tetszik, hogy ilyen kicsinek néz minket! Ő sem sokkal idősebb. És nem biztos, hogy hihetünk neki.. Láttad te egyáltalán, hogy néz rád?! – kérdezi morcosan, elvigyorodom.

- Csak nem féltékeny vagy? – kérdezem vissza kuncogva. Persze tudom, hogy ennek esélye sincs, neki is egy másik lány tetszik, és én is inkább testvérként nézek rá, mint egy szóba kerülhető fiúként. Van is egy értelmes tekintete, ahogy rám néz! Jót nevetek azon a fejen: Szemei elkerekedve, szemöldöke felvonva, feje icipicit lejjebb hajtva, így írisze egészen a felső szemhéjánál van, ami kicsit nyújtott fejével igen viccesen néz ki.

- Ezt ugye most nem gondoltad komolyan?... És mi lenne Sarah-val, ha én most rád lennék féltékeny??? – Megadóan sóhajtok. Hát nem látja rajtam, hogy vicceltem?! Jellemző..

- Csak vicc volt, te őstulok..! – Mosolygok rá ártatlan fejjel. Forgatja a szemét, igen, egy kicsit besült.. Papírtantusz, lassan esik le neki. – De most komolyan: Mi bajod vele?

- Nem megbízható.. Van valami a mosolyában.. Nem tudom szavakba önteni, de tudod jól, hogy mindenkivel vigyáznunk kell. Ki tudja, hogy nem-e egy megszállott?

- Azt szerintem látnám.. És vele kapcsolatban pontosan ennek az ellentétét érzem.. Bízhatunk benne. Én sem tudom elmondani, mit érzek, de ebben biztos vagyok…

- Ha nem ismernélek jobban, azt mondanám, hogy megtetszett. – Kezdett el kötekedni.

- Attól azért messze van, de ki tudja? – Kérdeztem vissza pimasz mosollyal, vállat vonva. Na, ez meglepte, láttam rajta a megdöbbenést. Igen, pontosan ezt vártam. Ismét nevetni kezdtem. Karba tett kezekkel csak a fejét ingatja. – Gyere, menjünk el hozzá, és találjuk ki, hogyan tovább. Rendben? - Bólint, visszamegyünk. Calixra nézek: - Elfogadnánk a szállás lehetőséget, ha nem okoz gondot. De mivel tartozunk érte? -        Elmosolyodott:

- Semmivel, az Ég egy adta világon semmivel. – Mondta Calix, és legnagyobb megdöbbenésemre a kastély felé indult el. – Gyertek. – Szólt hátra megállás nélkül. Összenéztünk Eroch-kal, de kis habozás után követtük. A kint lévő kertész ráköszönt:

- Szép napot, Calix! – A szólított csak ránézett, és elmosolyodott. – Óhajt valamit?

- Tegyetek rendbe 2 vendégszobát a gyerekeknek, és a vacsora 3 főre készüljön. Ezt leszámítva megtaláltam a Kauni könyvsorozat első darabját, de elfogytak a polcok.

- Azonnal intézkedünk. – Biccentett a kertészlány, és társával együtt bement a kastélyba. – Ő Patrice, szinte a bébiszitterem. Bármi kérdés, óhaj, sóhaj akad, ugyanúgy felkereshető, mint én vagyok. Mindent tud rólam, születésem óta a hátán hordoz. – Fordult felénk Calix. Bólintottam, bár akkor még nem értettem az utolsó két szó valódi értelmét. A kastély belülről már nem tűnt nagynak. Viszont igencsak zsúfolt volt! Könyvek, ameddig a szem ellát! Zsúfolva az asztal, a 4-ből 3 szék, a polcok, szekrények, de még a tároló helységek (pl: gardrób, spejz) is! Ha nem volt ott 1 milliárd könyv, akkor egy sem! És mindegyik azzal a furcsa írással volt írva.

- Minek ennyi könyv? Kiolvasni sem lehet ennyit egy élet alatt! – Közölte Eroch.

-Egy élet alatt nem is. – Felelte Calix mosolyogva. – De én már mindet olvastam, volt, hogy írtam is őket, saját tapasztalatból, felfedezésekből. – Elkerekedett szemmel meredtem rá, mire még inkább elmosolyodott. - Tedd fel a kérdésed nyugodtan, nem harapok.

- Sok kérdésem lenne… - A füléhez teszi a kezét, jelezve, hogy mondjam csak. Vicces srác lehet; gondolom magamban. – Kezdeném mondjuk azzal: Mi vagy te? Mennyi idős? Mi ez az írás? Minek a sok könyv? Miért akarsz segíteni? miért bíznánk benned?

- Ú, lassíts! – Mosolyog rám. – Először is: Mágus vagyok, 2 millió után nem számoltam az éveket, Ez az írás a mi sajátos, varázs-írásunk, ami igéinket, bölcsességeinket, felfedezéseinket tartalmazza. A könyveket gyűjtöm, hogy ha bármelyik varázslónak bármelyikre szüksége van, egy helyen megtalálja őket, meg jó újraolvasni. Azért segítenék, mert egyedül nagy bajba kerülhet egy látó, és egy talpraesett feltaláló. És azért bízhattok bennem, mert én is démonvadász vagyok, mint ti. És mellesleg szerintem engem kerestek ti nyugat felé.  Huh.. Oké, és most hagyok egy kis hatásszünetet, hogy felfogjátok az elhangzottakat. – Mosolyog kedvesen. Teljesen lefagytam. Olyan hirtelen jött ez a sok információ, hogy értelmeznem kellett a mondatait. Ez beletelt 2-3 percbe.

- Sikerült mindent felfognotok? Kérdezte kedvesen. Már csak 1 széken porosodtak a könyvek, ő egy üresen ült, és a másik kettő felé intett. – Üljetek le.

- Sikerült. – Bólintottam, és leültem a háromszögbe rakott székek egyikére.

- Kiváló! – Mosolygott Calix, közben Eroch is leült. – Gondolom, mesélhetek?...

- Megköszönném. Én semmit sem tudok, csak belecsöppentem ebbe az egészbe.

- Látom. Nos, kezdjük talán ott, hogy én is látom a legtöbbjüket.  Veszélyesek. Némelyik halálos is lehet. Olyan nagy csoportot alkotnak, hogy a növények, állatok, emberszerűek mellett a démonokat is említeni illik. Mindegyikből van halálos is, mint a gyilkos galóca, a mérges kígyók, vagy a medúza, a kígyóhajú kővé dermesztő. Vannak gyógyítók is, mint a parlagfű, a pióca, vagy egy angyal. A démonokon belül is vannak családok, mint a gerincesek, hüllők. Csak náluk konkrétan ez megszállottakat, szellemeket, mutánsokat, fattyakat, és hasonló szépségeket jelent. Fajok például a démonlovak, a megszállottak, az elementál-démonok. Ezeket majd apránként átbeszéljük alkalom adtán. Említettem, hogy látó vagyok, de ez még nem képességeid összessége: A varázslásban is jeleskedni fogsz, egy hónapon belül. Mielőtt kérdőre vonnál: Igen, ezt olvastam.  Konkrétan rólad olvastam. Egy fiatal varázslófiú álmaiban jelentél meg, rejtélyeket adva, amik segítették a munkáját. Én voltam az egyetlen, aki ezt a könyvét olvasta a varázslónak, de azóta már nem tartom vele a kapcsolatot. A varázslóknál sem megszokott dolog látni a démonokat, tehát semmiképp ne híreszteld, ha kérhetlek. – Igen, végig a szemembe nézett, és el is felejtette, hogy Eroch is velünk van. – Tudok segíteni, hogy sorsod beteljesítve irtsd őket, de csak akkor, ha erre felteszed az életedet: Otthagyva mindent. Az iskolád, a családodat, az álmaidat, az olvasóidat, a barátaidat, hogy mindegyikből újakat, vagy újat szerezz. Mielőtt kétségbe esel, és elutasítod, annyit had tegyek hozzá, hogy soha többé nem maradsz egyedül. Nem maradnál magadra a kérdéseiddel. És lovat is kapnál, pontosan olyat, amilyenre mindig is vágytál. Aki a vulkánba is beleugrana, ha azzal segíthetne rajtad. – Szörnyen elsápadtam, megszédültem, összezavarodtam. Csábító ajánlat, de túl nagy az ára. Mindenem elveszne, tényleg mindenem! Elkezdett sötétedni előttem a kép, azt még felfogtam, hogy lefordulok a székről, de aztán semmi. Végképp kiesett minden; elájultam.

Mikor magamhoz tértem, egy ágyon feküdtem. Nem voltam egyedül a szobában, Eroch az ágy mellett ülve várta, hogy felébredjek. Mikor kinyitottam a szemem, elmosolyodott.

- Jobban vagy? – Kérdésére rövid habozás után bólintottam.  – Az egész napot végigaludtad…

- Kiderítettél valamit? – Kérdeztem gyorsan témát váltva. Utálta a késlekedést. Nemet intett.

- Nem értem a könyveket, Calix-ot meg elzavartam, szóval semmi új nincs. – Bólintottam, felültem.

- Egész nap itt voltál?... – Bólint. – És…  Te mit szólnál a helyzetemhez? Elfogadjam az…

- Tégy, ahogy jónak látod, de… - Mély levegőt vett. – Én visszamegyek Sarah-hoz, és… A leendő gyermekemhez. Legkésőbb holnap indulok. – Elkerekedett szemekkel nézek rá.

- Azt mondtad, megoldjuk!  Hogy szinte.. – Folytattam volna, de megint a szavamba vágott:

- Ezzel az őrülttel én nem maradok! És egyébként is: Sarah otthagyása még oké, talált volna másik férfit bármikor, de a gyermek… Neki nem lenne másik édesapja..

- Értem, értem… - Megöleltem, búcsúzóul. – Hiányozni fogsz. Én szerintem maradok.

- Gondold meg… Sóhajt mélyet, fájdalmasat. – Varázsereje van, ki tudja, miket tehet veled…?

- Jogos érv, de tudom, hogy bízhatok benne. Nem kell aggódnod. .- Könny szökött a szemembe. Szinte születésem óta ismerem, ráadásul titkom sem volt előtte, ahogy neki sem. Szinte lelkem egy darabjáról mondanék le, ha eltűnne az életemből. Most is együtt érzően reagálva magához ölelt, és el sem engedett, amíg teljesen meg nem nyugodtam. Nem sírtam el magam, bár azt éreztem, az lett volna a legjobb.. Hát, ő is kilép az életemből… Próbáltam nem úgy hozzáállni, hogy mindent elveszítek, hanem hogy mindent új lappal kezdhetek. Nem volt könnyű, de Erochkal sikerült elhitetnem, magammal már nem.

 Ez az éjszaka nehezebb volt bármelyiknél. Miután Eroch elment, ezen gondolkodtam. Megéri-e bevállalni? Calix erősebb, tapasztaltabb nálam – de csak olyan, mint én. Ő is látja őket, sőt, vadászik rájuk. Valahol érzem, hogy nekem is ez a dolgom. Valahol félek, de inkább kíváncsi és lelkes vagyok.  Elgondolkodtam. Mégis mit tehet velem? Talán megölhet, tönkre is tehet testileg is, lelkileg is. De nem tűnik olyannak. Kétlem, hogy ártó szándékkal tartana maga mellett… Hm… Talán mégis beleestem?... Meg nem tudnám mondani.. Lassan sikerült megnyugodnom és elaludnom. Reggel már reggeli várt az éjjeliszekrényen, mikor felébredtem. Bundás kenyér és kakaó volt, nem is tartott sokáig. Mikor végeztem, kimentem a szobából, ami nem volt túl nagy, de legalább könyvmentes volt. Kint a folyosó ismét tele könyvekkel, a padlótól a plafonig tornyosulva; az ajtók fölött, az ablak körül is ott voltak a könyvek. Az asztalt hamar megtaláltam, ahol tegnap voltunk. Bár most nem volt púposra pakolva könyvekkel. Calix ott ült arra támaszkodva, fejét tartotta, mosolyogva nézett engem. Most tűnt csak fel az a furcsa csillogás a szemében, amit Eroch már említett. Hangja kedvesen csengett, amikor megszólalt pár perc hallgatás után:

-A barátod elment. Nem tudom, mennél-e utána folytatva a régi életedet?

- Nem. – Megráztam a fejemet. – Megpróbálok új életet kezdeni. Bárit is jelentsen ez…

Másnap már 5-kor keltem. Előző este összepakoltam indulásra készen egy táskába néhány apróságot. Fogalmam sem volt róla, hogy mennyi időre megyek el, vagy, hogy egyáltalán visszatérek-e valaha. Az biztos, hogy el kell mennem, meg kell próbálnom! Nem tudtam, mi hajt ennyire, hogy Sanában mire számíthatok. Talán a halál írom alá ma, amikor átkelünk a portálon. Erre is készülve bőgtem, mikor a családomtól elbúcsúztam. Időben indultam, anya a családi kassza felét, 2 kg kenyeret, 4 adag főtt ételt, és egy jókora zacskó teafüvet is a kezembe nyomott a portjegy és a 2l kész teám mellé.  Nem akartam ennyi mindent elfogadni, főleg nem azt a 20 aranyat, amit a kezembe nyomott anyám, de nem volt választásom, mert nem vették vissza. Az út kalandmentes volt a teleportig. Bár Erochkal már félúton összefutottam. Most egy kicsit határozatlannak tűnt, amikor megkérdezte:

- Biztos, hogy így szeretnéd? Nem tudok semmit garantálni… - Ránéztem:

- Itt lennék, ha másképp szeretném? És ne aggódj, arra is felkészültem. – Szavaimra bólintott, majd leadta a portjegyeket. A teleport leginkább egy liftre hasonlított: Egy kör alapú fülke, 3 ajtóval védve. Ez a fülke egy portjegyet, és némi vérből származó energiát igényelt a működéshez, mellyel bárhová elszállította utazóját. Nem nagyon értettem ezekhez az eszközökhöz, de Eroch (a téma szakértője) pikk-pakk beállította, és a vért is adta. Mondjuk ez nem okozott fájdalmat, fejlett technikáink miatt a sejtek között szivárogtatja ki azt a néhány ezred ml-t, ami szükséges. Inkább ahhoz az érzéshez hasonlítanám, amikor egy csepp víz végigszáguld az ember karján. Ezután jött a teleportálás: Megrázkódott az egész fülke, egy pillanatra vakító fény töltötte meg a belsejét, aztán borzasztóan hangos suhogást hallottunk, mintha szélvihar tombolt volna odakint, de alig 1 másodperc múlva máris egy másuk fülkében voltunk, az előbbi ezüstös falát egy márványmintás váltotta fel. Nem volt túl cicomás, de előkelő hatást keltett.

- Hol vagyunk? – Kérdeztem Erochtól. Ő csak a nyíló ajtó felé intett, hogy menjünk ki. A teleport egy kastély mellett állt, nyilván egy rangos úriemberé lehetett a teleport, falut, vagy házakat nem nagyon láttam, csak nagyon messze, a horizont szélén. Egy réten voltunk, messzebb fasorok voltak láthatóak, de semmi érdekeset nem találtam. A rétet egy apró kis erecske szelte át közvetlenül előttünk, a kastély felé folydogált 10-15cm széles, 5cm mély, V alakú árkában, egy méterre tőlünk volt a forrás. Legalábbis először úgy tűnt.

Bemutatást még nem ejtettem. Mint mondtam, 16 éves vagyok, félig tünde, félig ember, így elméletileg minimális varázserőt örökölnöm kellett volna, tehát annyira nem meglepő, hogy démonokat látok, csak ilyen „panasz” még nem fordult elő eddig fajtámban – legalábbis említést nem találtunk róla. Eroch negyed részben minotaurusz, ami látszik termetén is, illetve szemének vonásain, tüdejének méretén; ha ideges, úgy fújtat, mint egy bika, de az erejét is birtokolja. Haja fekete, szemei gesztenyebarnák, bőre erős, vastag, világos, mellkasa széles, egész teste izmos, kiválóan edzett. Nálam egy fejjel magasabb, pedig én sem vagyok alacsony. Arca kicsit előre nyújtott, de ez származására vezethető vissza, hangja mély, határozott, de ugyanakkor érezteti, hogy jobb távolságot tartani. Az én hangom ezzel ellentétben magas, vékony, lágy, tünde vonásomból adódóan. A jellegzetes fül nálam elfelejtődött, nem hegyes egy kicsit sem. Szemeim élénk zöldek, már-már neon színűek. Nem vagyok túl izmos, kellően vékony és formás testtel rendelkezem. Hajam derékig ereszkedik alá hátamon, barna, hullámos formája miatt már-már egy spániel fülére jobban emlékeztet, mint hajkoronára. Szemeim már sokkal tündésebbek, mandulavágásúak. Orrom is inkább a másik fajra visszavezethetően kicsi, de előreálló, akárcsak keskeny állam. Erochkal szemben az én bőröm puha, napbarnított, de igen sérülékeny is, csontjaim szerencsére erősek, így nem kell attól félnem, hogy ha nagyobbat esek, komoly bajom lehet belőle, az éles tárgyak viszont kerülendők. Ismét Erochra néztem: - Szóval, hol vagyunk?

- Elméletileg Sanan. Annak is az északi szegletében, ami anno a Kárpát-medence délkeleti része lehetett, tehát egy kicsit nyugatra kell mennünk.. Legalábbis a legenda szerint.

- Értem… Innentől gyalog?

- Nem is foglak a hátamra venni..! – Mosolyodik el, velem együtt, bólintok.

- Nem vagyok hozzászokva a sok gyalogláshoz, szóval biztosan hamar kifáradok majd..

- Akkor pihenünk. Amúgy sem árt odafigyelni, mostanában rengeteg erre a rétifarkas.. – Mondja igen komoly hangon. Lehet, hogy nálatok ez nem megszokott dolog, alig 400ezer éve, hogy átalakultak az állatok, mivel az emberek tovább terjeszkedtek, és az erdők inkább a természetbarát lények területére korlátozódtak, megjelentek a zöldes-barnás bundájú farkasok, akik a réteken kiválóan el tudnak rejtőzni, vadászva az itt élő nyulakra, patkányokra, fácánokra, agancsosokra, háziállatokra haszonállatokra, és néha sajnos az emberszerűekre is.

- És mi lesz, ha találkozunk egy falkával?... – Kérdeztem.

- Tüzet kell majd csinálni. Hoztam egy hologram kivetítőt, amivel 2m-es lángokat tudunk generálni magunk körül, és még a forrósága is meglesz, csak baja nem esik az állatoknak, ha átsétálnak rajta. A valódi tűznek azonban szaga is van, nem csak hangja, hője és képe. De elég egy kevés is, egy marék fű már megteszi a kellő hatást. Más fegyverem nincs ellenük, és szerintem vadászpuskával te sem készültél..?- Megrázom a fejem, nem, erre nem is gondoltam, hogy ilyen veszély is leselkedhet ránk. Tulajdonképpen semmi fegyvert nem hoztam, csak egy pár konyhai kést, egy tőrt, és a karórát, amit nem vettem le, ahogy Eroch tanácsolta. Ő jobban felkészült, mint várható volt: hozott egy-két fénylézer-pisztolyt, egy vasgolyókkal ellátottat, aminek még 2 teli tárja lógott az övén, táskájának oldalzsebében látszott az álzseblámpa, ami végül is eredeti használati célra is tökéletes. – Egy reggelihez mit szólsz? – Kérdezte kis csönd után, az erecskét figyelve, valami nem tetszett neki benne. Számomra is furcsa volt, de szokás szerint nem nagyon figyeltem fel ösztöneimre. Különböztünk, mint tűz és víz, látszott is.

- Nem vagyok éhes, de ha te igen, ehetünk…- Válaszoltam. Nem voltam hozzászokva a reggelihez. Napi 3-szor eszek, de általában 14; 18; 20 óra körül, és sokat, de szerencsére nem látszik rajtam. Bólintott, hogy megállna, nem tiltakoztam, még át kellett gondolnom, mi is van, merre megyünk, vagy, hogy egyáltalán miért? Zavaros volt minden, korán keltem, nem szoktam ehhez sem hozzá, 10 körül kelek általában, még mindig úgy érzem, hogy hajnal van, pedig már nincs sötét, a Nap is kisütött, megvilágítva a zöld rétet. Igen, zöld rétet, ugyanis az Egyenlítő nincs tőlünk túl messze, itt majd csak 3 hét múlva lesz tél, 1 hét erejéig, és nem fog mínuszokba menni a hőmérséklet, a 0°C-t is csak nagyon ritkán éri el. Most is egy kellemes 20°C van. Az egyik adag főtt kajcsit odaadom Erochnak, az egyik nagyobb adagot. Rizs, és rántott tök, szóval nagyon nem romlandó, de ez az első, amit meg kéne enni. Amíg ő jóízűen falatozik (nem hiába, csodás szakács anyu), én a teámból iszogatok. Azonban nem tudta befejezni sem a reggelijét Eroch, amikor egy másik személy csatlakozott hozzánk. Nem ismertem, de valamit az első pillanattól fogva éreztem felőle, pozitív kisugárzást, vagy valami hasonlót. Nem volt olyan magas, mint én, de volt olyan vékony, ami nem igazán állt jól egy fiúnak; nem lehetett ugyanis 19-nél több, ami itt még kiskorúnak számít, 20 fölött nő fel az ember. Igen, ő teljesen embernek tűnt. Arca kerek volt, haja természetes szőke, szeme kék, mint az égbolt. Ruhája vörös-arany színekben váltakozott: Vörös nadrág és köpeny, arany öv, póló és cipő volt rajta, illetve a nyakában egy különleges, nyitott csőrű griff fejet ábrázoló nyaklánc. Ismertem ezt a szimbólumot, egy óvóval álltunk szemben, ami nálatok egy rendőrt jelenthet. Csak nála nem volt fegyver, mert nem a büntetés volt főképp a feladata, hanem a védelem. Nem, nem volt nála se bilincs, se gumibot, és még bokszkesztyűt sem viselt. Ők a szavak emberei voltak, és egy békés világban hallgattak is rájuk az emberek. Eroch már nem fogadta olyan szívesen, morrant egyet, és folytatta az evést. Az idegen szólalt meg nem túl mély, de dörmögős hangján:

- Mit keres errefelé két ilyen fiatal lélek? – Mosolyodott el. – Piknikezni valóban érdemes e helyen, de ti nem ezért jöttetek, ha nem tévedek?...

- Ezt meg honnan tudod? – Kérdeztem egy kicsit megijedve, Eroch is abbahagyta az evést, és felnézett, ami nem túl jó jel…

- Nincs nálatok piknikkosár, pokrócot sem vettetek elő, és még csak le sem ült egyikőtök sem. – Mosolygott kedvesen. – Eltévedtetek?

- Nem! – Morrant fel barátom, befejezve a reggelit. Én más véleményen voltam, kivételesen meg is mertem most szólalni:

- Te idevalósi vagy?

- Közel lakom, igen. – Válaszolt a fiú. – Segíthetek, ha szükség van rá, nem tanácsos egyedül kóborolni errefelé, már csak a rétifarkasok miatt sem, de az sem biztos, hogy a következő érdeklődő jó szándékkal keres majd fel titeket. Akkor mihez kezdenétek? – Mosolyából ítélve nem kötekedni akart, hangja is komoly volt, Eroch mégis fenyegetően lépett egyet a vékony fiú felé, és fújtatott, mint ahogy említettem. Az ütő megállt bennem egy pillanatra. Ha a fiú mellé üt is elszáll az idegen! És tényleg szükség lehet a segítségére.. Fegyver nincs nála, nincs olyan erőben, hogy veszélyt jelentsen ránk, miért ne jöhetne velünk? – Fordult meg a fejemben. Eroch elé léptem, az idegent védve. Villámlóan dühös szemekkel meredt rám, de karba tett kezekkel lenyugodott, nem bántotta a fiút. Az utóbbi felé fordulva kérdeztem:

- És miért segítenél nekünk? Pénzzel nem szolgálhattok, szóval ha azt akarsz, távozhatsz.

- Csupán nem szeretném, hogy bajotok essen. És gondolom nincs hova mennetek, hotel is csak 3 napi járásra van innen, tehát a segítségem fog kelleni. Miért jöttetek egyébként?

- Azt nem mondhatom el. Annyit mondhatok, hogy nyugatra kell mennünk.

- Nyugatra 45km-en belül semmit nem találtok, csak legelőket, szántóföldeket, azt követően pedig egy rablóbanda területére sétáltok be, és garantáltan nem jutnátok messzire. Főleg a segítségem nélkül. – Hangja igen komolyan cseng.

- És mi erre a bizonyítékod szavaid mellett? – Kérdezi Eroch erősen kötekedve.

- Mondanám, hogy nézd meg, ha nem hiszed, de inkább kerüljétek el azt a helyet. Nem vicceltem, tényleg ott vannak, de kegyetlen gyilkosok, nem jönnétek el onnan élve.

- Ilyenek még élnek Silax területén? – Kérdeztem hitetlenkedve. Az idegen bólintott. – És mi a neved? Elárulod, ha megengedem, hogy velünk gyere? – Kérdésemre Eroxh felmordult. Nem jellemző rá ez a viselkedés, eléggé meg is lepett. Az idegen viszont bólintott:

- Calix vagyok. – Mosolygott, Erochra mutatva bemutattam, majd a saját nevemet is elárultam azon gondolkodva, mi lehet Eroch baja. Valószínűleg kivételesen nem szimpatikus neki ez az idegen, nekem azonban annál inkább. Nem tudom, miért, de érzem, hogy még hasznunkra lesz, és ő ismeri a területet, szét se tépték még a rétifarkasok, tehát a túlélést biztosíthatja. Az viszont elbizonytalanított, hogy nyugatra nem mehetünk, pedig a térkép – és Eroch - alapján arra kéne menni… Az biztos, hogy már hárman vagyunk csapattagok. De vajon megbízhatunk benne?

Egy teljesen átlagos napnak indult, késő délután éjszakába nyúló rendezvényt tartottak Karácsony alkalmából a faluban, és gondoltam, most az egyszer miért ne mennék el? Úgyis egyedül vagyok otthon, a neten sincs senki így, 23.-án, a rám bízott feladatokat is elintéztem már. Hamar átöltöztem, persze nem sokat adva magamra: Levettem az otthoni nadrágot és pulóvert, lecseréltem egy iskolába járós párosra, fejembe nyomtam a sapkámat, rá a már megszokott fekete kabátomat, felvettem a nagyjából tiszta gumicsizmámat és elindultam. Odáig minden simán ment, bár már sötétedett, amikorra odaértem a falu szélén lévő kis romos kincsesbányánk mellett lévő rendezvény udvari részére, már bömbölt a basszus a zenékben, amik full hangerővel mentek az erősítőn – ezért kellett a falu szélén tartani a bulit. Akkor még meg sem fordult a fejemben, hogy ez a zene mennyire csalogató nekik, és mivel a barátom mondta, hogy nem tud eljönni, nem is gondoltam semmi rosszra. Odamentem a pénztárhoz, aki túl nagy összegekben árulta a mulatságoknál beváltható jegyeket, így gondoltam egyet, és bementem a régi színház épületébe, ahol volt elég hely, hogy megtartsák a rendezvényt. Bent még hangosabb volt a zene, egy kellemes, szürkületi sötétség borult mindenre, szinte félhomály volt. Még mindig nem kapcsoltam, mekkora segítség ez az árnylényeknek. Ahogy a pénztárost elhagytam, egy gyerekrészen találtam magam, jól is szórakozhatott benne egy 3-7 éves gyerek: volt labdamedence, játékház, célba dobás, üsd le az ürgét játék, kirakó, társasok meg fene se tudja, mik még, sok, kis stand, de óvodás méretűek. Mentem inkább a felnőtt részlegre. Hát mondanom sem kell, milyen képet vágtam, amikor szinte egy üzletbe léptem be: cipős dobozok a fejem felé érő magasságban, rajtuk az ár (10-25 jegy között mind), egy kicsit arrébb ékszerek, nadrágok, öltönyök, meg minden, mint egy jól működő ruhaboltban, a végén ott volt a pénztár is, ahol a jegyeket átvették. Itt segíteni nem nagyon tudtam volna jegyért (mert én megmondtam, hogy maximum lovagolok egyet, az meg 3jegy volt egy kör), úgyhogy mentem tovább kitartóan. A következő részleg egy étterem volt, karácsonyi díszítéssel. Ez már sokkal jobban tetszett, voltak, akik ettek, voltak, akik rendeltek, de az a 2 pincér nagyon elfoglalt volt, gondoltam itt jól fog jönni a segítségem. Ekkor nyilallt belém egy rossz érzés: Valaki van a hátad mögött! Ez a gondolat mindig úgy zúdul rám, mintha egy vödör vízzel borítottak volna le. A hideg végigfutott a hátamon. Persze, megfordultam, de próbáltam nem túl feltűnően. Pechemre egy árnylény volt, igen. Egy idősebb, úgy 48-50 közötti, csont sovány férfit láttam, ősz hajjal, kicsit boszorkányszerűen nagy orral, elfehéredett, szinte elhalt ajkakkal; de nem erről ismertem fel, sötétbarna íriszén belül pupillájában olyan vörös fénypont helyezkedett el, ami vakított, mint a lézerceruza, ha közvetlenül belenéz az ember. De ez most másodpercekkel később se tűnt el, mint általában a démonok, ott maradt 5 másodperccel később is. Tanácstalan voltam. Azt tudtam, hogy ő úgy saccolja, hogy nem látom, így odasétáltam, őt megkerülve a mögötte lévő ruhakupachoz, mintha annak az árát figyeltem volna, rajta keresztül, de megérezte a félelmemet. Rögtön felerősödött bennem az érzés tőlem függetlenül; éreztem, ahogy szívja el az energiámat. Tisztában voltam vele, hogy meg is ölhet, tehát gyorsan tennem kell valamit. Az egyetlen dolog, ami eszembe jutott, egy határozott embert keresni, akinek a jókedvű, erős aurája meg tud tőle védeni- mivel az enyémből táplálkozott. Problémát jelentett, hogy ezt valahogy úgy kellett megoldanom, hogy egyszerű embertársaim számára ne viselkedjek furcsán, elvégre ők nem látják. Lassú, nyugodt léptekkel indultam a konyhastand felé. Felismertem a szakács hangját:

- Ne úgy, te ostoba! Oda tedd, te szerencsétlen! – hangzott a konyhából a kuktáknak. Ő pont jó lenne védelemnek! Határozott, erős, indulatos. Nincs az az árny, ami ezt el tudná viselni.

- Uram. – Szóltam a konyhába lépve. – Segíthetnék bármit is össz-vissz 3 jegyért? – Kérdeztem.

- Mégis mit gondolsz? Nekem szerinted ingyen adják?! – hangzott a nemleges válasz – Nincs szükség több segítségre! vagy rendelj valamit, vagy menj, játssz a kortársaiddal a másik oldalon! -  Ez nem esett túl jól, tekintve azt, hogy 16 éves vagyok, de általában komolyan viselkedek, beszélgetek, mint bármelyik felnőtt. Minden esetre egy néma bólintás után kiindultam, nem láttam a lényt, ezért gondoltam gyorsan hazamegyek, otthon a világosban nem tud nekem ártani. Nem is volt gond, kijutottam a pénztárig, azonban ahogy az utcára értem, váratlanul csapott le rám, torkomnál fogva a falhoz szorított. Feje egyre közelebb került az enyémhez, szemében a fura pont elkezdett vakítóan fényleni. A lélek tükrén keresztül, szemembe nézve kezdte el kiszívni belőlem az energiát olyan szinten, hogy már-már elalélt állapotba kerülve összeestem. Az utolsó pillanatban hallottam meg egy ismerős hang varázslatát:

- Vüita! – Ami mágus nyelven körülbelül annyit jelent, mint fény, szeretett fénye, energia, mindenképpen pozitív értelemben, ami egy ilyen lénynek egyenlő egy halálos sérüléssel. – Lalie! – Hallottam a nevem ugyanattól a személytől.

- Megtámadt! – Mondtam, amint valamennyit tudtam gondolkodni a sokktól. Eroch komoran bólintott, felsegített a földről, és a kis rejtekhelyünk felé indultunk. – Itt van! még mindig látom! – Visítottam.

- Tsss! Hallgass már, nem vagyunk egyedül! – Intett le komolyan, majd mikor beértünk a házikónkba, felém fordult, miután becsukta az ajtót, de aztán számon kérő hangon kérdezett: - És a fegyvered hol röhög? Miért nem hordod magadnál, amikor Te vagy a legnagyobb veszélyben?! – Még folytatta volna, ha az árnylény ki nem nyitja az ajtót. Különösebben nem ijedt meg (velem ellentétben), lekapta övéről az UV-s zseblámpát, és egy kicsit megpörkölte a lényt, ami lemondott vacsorájáról, és elmenekült. – Ennyit kellett volna tenned, és nem kerülsz életveszélybe.

- Tudom, tudom…- Morogtam. Majd kérdőn néztem rá: - Hogy kerülsz te ide? És honnan a varázserőd? – Kérdeztem. Nem láttam még varázsolni, eddig egyszerű ember volt, mint bárki más.

- Fejlesztettem magam. Harcképes lettem, hogy ne egyedül kelljen küzdened a lények ellen, hanem velem.

- Te is látod őket? – Kérdeztem naivan reménykedve. Sóhajtott, megrázta a fejét. – Tehát azt még nem?..

- Nem, látni nem látom őket. Ezért kell rád különösen vigyáznom. Azzal hogy ezt a helyet kiépítettem, felhívtam magamra a figyelmüket, de én veled ellentétben nem látom őket. Ahogy egy ember sem. A varázslat is gyógyító szándékkel képződött, több tízezer éve, a Fehér Mágustan XIV. gyülekezetén. Bár írásaik alapján nekik is voltak hasonló problémáik.

- Mit tudsz róluk? Valamit kiderítettél, ezt a mosolyt ismerem! – Vádoltam vigyorogva ártatlan, kedves mosolya alapján, nem is ellenkezett, rögtön mesélni kezdett:

- Egy legenda szerint él még mágus, akinek ilyen baja volt, és tudom, hogy hol!

- Mikor indulunk? – Kérdeztem megnyugodva, kalandvággyal telve. Felnézett.

- Még be kell azonosítani a térképet, de tippem már van. A Kárpát-medence szó ismerős? Azon a tájon élt egykor. Valaha hegyek magasodtak felfelé, mára azonban biztosan valamelyik nagy síkság.

- Mit tudsz még? – Faggattam tovább. Csak a fejét ingatta, és fentről egy kart húzott le, körbe volt aggatva damilon függő hengerecskékkel, amiről beszéltünk. Amikor a kart meghúzta, a 3 falon leereszkedett 3 óriási vászon, ahogy kitekeredtek, az egyikben fegyverek, a másikban könyvek fénymásolt lapjai, újságcikkek, beszámolók, míg a harmadikban saját jegyzeteink voltak, szépen csilingelő fém rudacskákkal mind telerakva bőséggel. Csodálkozva néztem Erochra:

- Megcsináltad? Egyedül? – A papírok között kezdett keresgélni, miközben válaszolt:

- Mivel nem jöttél segíteni, igen. De ez most nem lényeges, az sokkal inkább, hogy a szüleid elengednek-e, elvégre pontosan tudják, hogy nem veszélytelen ez az út.

- Velük nem lesz gond, ne de te? – Kérdeztem vissza, mivel nem sűrűn engedik el otthonról, éppen ezért kószál éjszaka, amikor már alszanak. Komoran összevonja a szemöldökét.

- Megoldom. Szerzek nekik egy néhány hónapig tartó nyaralást, mondván zavarnak a tanulásban, simán bele fognak menni. A sulinak az én telefonszámom és a régi címünk van megadva, szóval nem fognak tudni értesítést küldeni a hiányzásomról, már csak te vagy hátra.

- Holnap indulhatunk. – Válaszoltam határozottan, lerakta elénk a térképet és rámutat a Sanára. Egy óriási területű alföld, Silax közepén. Mára, a 2.345.640-es években csak egy kontinens van, a térképen, amin az I-V évezredben használtak, még csak 4 kontinens van, ha jól látom. Vagy talán 5?De azóta már a fő-hosszúsági fok is változott, szóval elég nehéz lenne betájolni, legalábbis számomra, Eroch láthatóan boldogult vele; pár perc alatt kisakkozta, hogy tényleg a Sana-n van az a terület. Ekkor rám nézett:

- Akkor menj, pihend ki magad, reggel 7-kor találkozunk a 22x-es teleportnál.

- Rendben, szerintem ott leszek. – Bólintott, és a kezembe nyomott egy karórának tűnő UV-s fegyvert.

- Ezt vidd magaddal, és álmodban se vedd le, világos?! – Bólintottam, most először komolyan véve aggodalmát. És amúgy is: Nem árthat egy karóra! Elbúcsúztam, és hazamentem. Nem történt semmi különös, a családom nehezen ugyan, de beleegyezett, hogy elmenjek. Az éjszaka is eseménymentesen ment, az álmom is egy békés, nyugodt, egyszerű hétköznapi életről szólt.

Életemből a történet előtt nagyon fontos annyit tudni, hogy van egy barátom, aki nagyon ott van az ilyen témákban, és az én segítségemet kérte, mivel a démonokat és hasonló nem e világinak mondott lényeket látom, hallom, érzem, ha nem is állandóan, de elég gyakran. Természetesen segítettük egymást, hogy amikor valamit az egyikőnk megtudott, rögtön tovább is adta a másiknak, de megmondom őszintén, kiválasztott létemre nem nagyon érdekeltek az ilyen dolgok, éltem inkább az én kis hétköznapi életemet, ahogy csak tehettem. Eroch volt az, aki utánajárt a dolgoknak, aki kereste, sőt, már-már mániákusan vadászta őket – én még fegyvert sem vittem magammal soha sehova. De nem is mentem ki éjszaka a házból se, csak ha muszáj volt, a kerítésünket meg egész eddig ekkor hagytam el először naplemente után. Kutatásainkkor kitaláltuk, hogy egy lepukkant, de még álló, régi építésű, erős épület megfelelő lesz rejtekhelynek. Volt is egy a falucska szélén, ahol laktunk, de nem rendezhettük be kedvünkre, mert rögtön lebuktunk volna, és a mai hétköznapi, szürke nép még diliházba is képes lett volna zárni minket – főleg a faluban, ahol laktunk. Meg hát ezek a lények sem ostobák, hamar rájöttek volna, hogy hol tartjuk a fegyvereinket, kutatásainkat, meg minden ehhez kapcsolódó témát mivel otthon – tekintettel a családjaink védelmére – ez nem volt megoldható. A barátom olvasta, hogy a lények utálják a vékony, magas hangot, így kitaláltuk, hogy apró, szélcsengőnek álcázott, csigákkal, damillal rögzített vitorlához hasonlóan működő tekercsekbe a plafonon el tudunk rejteni mindent, és ha a textilanyagokra is akasztunk apró, vékony fém rudakat, nem fognak tudni a lények sem hozzányúlni. Nálam úgy el is halt itt az ötlet (már bánom, de) egy szalmaszálat se voltam hajlandó keresztbe tenni az ügy érdekében. Eroch nagyon komolyan vette a dolgot, mindig intett tőle, hogy fegyver nélkül járjak, hogy figyelmetlen legyek, és folyton azzal magyarázta már-már idegesítő alaposságát, hogy egy hiba is végzetes lehet mindkettőnk számára. Egészen e történetig nem hittem el neki, szóval szeretnék most bocsánatot is kérni tőle egyben.