4.Fejezet: Váratlan találkozás

Halkan sóhajtok. Magam sem tudom, mit szeretnék, mit gondolok Caius-szal kapcsolatban. Lehajtom a fejem, és Angel felé indulok. Hűl az idő, esteledik. Fázva bújok a madár szárnya alá. Felmelegít, és halkan szólva odahajol hozzám:
-Miért tűröd, ha nem szereted, és miért utasítod el, ha igen?
-Fogalmam sincs, Angel. Azt se tudom, mit érzek. Csak hát.... Én Harcos vagyok, ő bűnöző. A dolgom lenne börtönbe juttatni tetteiért, és a Harcosok amúgy is magányosan élnek.
-Tényleg ezt szeretnéd, Light?
-Igen...
-Nem vagy határozott, tehát nem vagy benne biztos.
-Angel, ez nekem megfelel. A többi nem érdekel.
-A te életed, Lightning, de nem fogod bírni. Hosszú ideig nem.
-Majd meglátjuk...- Leereszkedik a földig, összekuporodok mellé, hogy szárnya alól ne jöjjek ki. Elalszunk.
Másnap hajnalban Angel mocorgására ébredek. Próbál felébreszteni. Nyújtózom egyet, úgy jelzem, hogy ébren vagyok. Egy lágy, gyengéd, ártatlan, angyali énekhez hasonló hangot hallok:
-Ébredj fel, emberi lény!-Felpattan a szemem, előjövök, és magam is elcsodálkozom a látványtól: Páros ujjú paták, mint az őzé, csak ezüstös, fehéres, nem is tudom mihez hasonlítani e színt. A szőre hófehér, láthatóan selymes, puha, és szinte világít. A lába olyan, mint egy lóé. Feljebb emelem tekintetem, és egy ló izmos testét látom, szőre ugyanolyan hófehér, és enyhén világít. Sörénye, mint a téli napsugarak, hófehér függönyként lóg le nyakáról. Gyémánt kék szemébe nézek, ragyog benne a jószándék, a szeretet, az ártatlanság. Arany színű csavart, de egyenesen magasodó szarv koronázza homlokát. Féltérdre ereszkedem, és meghajolok az unikornis előtt. Ismét hallom csodás hangját:
-Kelj fel, és nézz a szemembe, kérlek!- Miután engedelmeskedek, folytatja:- Hallhatom a neved?
-Lightning. Lightning Farron.
-Én Hajnalfény vagyok. Szeretném megköszönni segítségedet.
-Tudja hogyan kerültek ide a démonok? Vagy honnan?
-Bár tudnám...! És tegezz, kérlek!
-Lehetetlent kér tőlem. Semmit nem tud?
-Nem itt van a vezetőjük, nyugatról tértek be az erdőbe. A növényektől kapják az energiát, ami őket táplálja. Többet nem tudok.
-Sokat segített. Köszönetem az öné.-Meghajolok előtte, hogy elköszönjek, aztán elindulok nyugat felé. Hallom patája furcsa, jellegzetes hangját, melyet leginkább egy tóba hulló kő loccsanásához tudnék hasonlítani. Lépteiből tudom, hogy ő is elment. Furcsa... Az unikornisok csak legendákban, mesékben léteznek. Sosem hittem másképp. Tudományosan nincs bizonyítva a létezésük, csak vannak, akik azt állítják, hogy láttak egy-egy példányt. Érdekes, hogy a legendákkal ellentétben nem ménesekben élnek. Hát, én egy dologban vagyok biztos ezzel kapcsolatban: Ha valaki tudná, hogy láttam egyet, diliházban végezném. Tűnődésemből egy démon váratlan támadása ébreszt fel. Elvágódok a földön. Előkapom a kardom, és a most rám ugró démont vágom vele ketté, aztán átfordítom a fegyverem pengéjét, szabaddá téve ezzel a csövet, fordul a markolat is, és golyót engedek a köpenyemet szorongató démon koponyájába. Letámadtak, ez jó jel, közeledhetek rejtekhelyükre. Felállok, és megyek tovább. Már érzem a szagukat. Nem túl kellemes, sőt, gyomorforgató egy bűz ez. Ahogy tovább megyek már látom az elfeketedett növényeket. Hozzáérek az egyikhez, mire az porrá lesz. Tökéletes pusztítás, hibátlan munka... Kardomat ismét használnom kell, golyókkal irtom a seregként özönlő démonokat. Estére se fogynak el. Ismét hűvös van, és sötétedik. Meglepődésemre Caius megjelenik mellettem:
-Kell egy kis segítség, nemde?
-Hm...!-Felelem, és enyhe, de gúnyos félmosollyal pillantok rá. Együtt hajnalra végzünk a többmilliós sötét sereggel. Körülnézünk a területen, de semmi védelemre szorulót nem találunk.
-Mit védenek ennyire?-Caius kérdésére minden megvilágosodik előttem, hogy miért voltak itt démonok, hogy miért nincs itt semmi rejtekhelyre vezető nyom. Szemembe düh és hidegség költözik.
-Elterelés. A lényeg máshol van. Valószínűleg az erdő másik részében tombolta le a valódi sereg az erdőt.
-De ha ez egy elterelő sereg volt...Mekkora létszámú a teljes csapat?!-Engem is ez a kérdés aggaszt.