2.Fejezet I.Rész

- Gondolom nem számít, ha azt mondom, hogy végig téged védtelek? A lényt mágiával hozták létre, és csak mágiával lehet elpusztítani.

- Őrültség! – Tiltakozott a Király. – Mágia soha nem létezett, és soha nem is lesz! Honnan szeded ezeket az ostobaságokat?!

- Létezik mágia! Magam is birtokomban tartom. Így tudtam átmenni a túloldalra, megismerkedni a barátaimmal, és megismerni…

- Te átjárkálsz a túloldalra?! – Itt már Carlos herceg is felemelte a hangját. – Szerinted dísznek tartjuk ott az őröket, Kaylee Vüita?!

- Tehát te hoztad magaddal a lényt. – Állapította meg a Király. – Én megmondtam! Tudtam, hogy csak bajt fog ránk hozni! Ő hozta át azt a teremtményt a túlvilágról, a pusztulás földjéről!

- Az nem a pusztulás földje! Oké, vannak koboldok, démonok, meg egyéb gonosz lények, de önmagában nem csak kedves, de gyönyörű hely is.

- Hidd már el nekem, hogy ott nincs más, csak halál és pusztulás! Tudom. Én jártam ott. Egyszer. 1 órát. És alig éltem túl. Ha te kedves és barátságos helynek tartod, odavaló vagy!

- Apa, ez azért túlzás. Vizsgáljuk át az ügyet. – Szólalt meg az eddig néma Carlos herceg, majd a lányra nézett. – Azt mondtad, birtokodban van a mágia. Hogy tudod bebizonyítani? - A lány a mellette legközelebb lévő üres ágyra mutatott, úgy tőle 3m-re, úgy válaszolt:

- Teleportálással a legegyszerűbb. – És valóban teleportált is. Mindkét figyelője tátott szájjal figyelte. – Így tudtam átmenni a barátaimhoz. Ugyanolyan világban élnek, mint mi, csak sok más növényük és állatuk van, ők maguk is mások, először talán furák, de mindenképp kedvesek, segítőkészek és sokat tudnak a túlvilágról.

- Nem hiszem, hogy az a valami, amit te a barátodnak hívsz, a kapu másik oldaláról származik. Onnan a pusztító lény jöhetett csak. – Felelt az öreg. – Egy kopár sivatagot képzelj el tele kövekkel és kátránnyal. Nem is beszélve erről a lényről és a társairól. Érted, miért zártuk le?

- Erről Nero nem tud! Meg kell menteni! – Állt is volna fel a lány, Carlos hercegnek úgy kellett visszanyomnia az ágyra. Féltve szólt rá:

- A lábad miatt inkább maradj itt. A barátodért valószínűleg már úgysem tehetünk semmit. Időbe telik, míg visszatalál, ha még él is.

- Olyan súlyosan sérült? – Kaylee szemébe itt már könnyek gyűltek.

- Sajnálom. – Ölelte magához zokogó fajtársát Carlos herceg. – Sajnálom.

Sérülése miatt Neromehh már a kapuig is csak négykézláb tudott elmászni. A kapu varázslatát felhasználva gyógyított magán, de súlyos sebétől így is legyengült, nem maradt elég ereje sebe begyógyításához. De legalább már az életveszély és az elvérzés nem fenyegette. Viszont rossz előérzete támadt. Minél előbb otthon akart lenni, így átment a kapun, ám kellemetlen felismerés futott át az agyán: Nem a barlang túloldalára érkezett, mint várta, hanem egy hamu-sivatag kellős közepére. Ráadásul a jellegzetes démonszag és kormozódás nyomok sem kecsegtettek jókkal. Kényszerítette magát minden varázsereje összeszedésére, és visszaindult volna a varázskapun át Renhíria területére, de a kapu már sehol nem volt. A szél által felkavart kormos hamu sűrű, áthatolhatatlan falként emelkedett köré a szélviharban – ami ráadásul jegesen hideg volt, Nero nyári lengős öltözete pedig szinte semmit nem jelentett most. Mindenképpen fedezékbe kell vonulnia, itt nem csak a démonok ölnék meg, de a fagy is keresztbe tenne, a rá potyogó hamutól megfulladhat. Így varázserejét talonba tette, és nehéz küszködés, no meg persze mély, de nem halálos sebének fájdalma árán talpra állt, és bizonytalanul tapogatózva elindult e cudar viharban. Sebe nyitva állt a szélnek, és a benne hordozott szennyeződéseknek, így fájdalma és súlyossága is fokozódott. Ráadásul irtózatos félelem lett úrra rajta, érezte, hogy valami követi, de hiába fordult meg, a hamutól nem látott semmit.  10 perc után szerencséjére talált egy biztonságosnak tűnő, kb németjuhász kutya álló magasságához igazodó üreget, amit keresztbe rakott fénylő kardja bevédett a démonok támadása elől. Itt a hamu és a szál sem bántotta, így hamarosan tudott gyógyítani sebén, de a varázslat végleg elvette minden erejét, és így eszméletét vesztette az üregben.

Hogy pár órát, vagy egy egész napot aludt át? Senki nem tudta volna megmondani. Minden esetre minden energiája rendelkezésére állt, és ezt a kis karcolást nem volt nehéz begyógyítani, mielőtt elvette kardját a bejárattól. A vihar is elcsendesedett, bár a hamu zúzmaraként borított be mindent egyenetlenül szürkés-feketés színeivel. Azonban valami megfogta a lábát, így kimászni már nem tudott olyan egyszerűen, mint ahogy a viharban kelletlenül betolatott. Azonban e pózban nem tudott mit kezdeni a helyzettel, mivel nem látott hátra négykézlábra állva háta fölött, annyi helye pedig nem volt, hogy hátát domborítva hasát és lógó ingcafatjait szedje ki a képből. Kinyújtotta tehát testét, hanyatt fordult, és úgy nézett vissza a lábaira, melyeken ujjak – pontosabban csontos maradványaik – tartották. Rárúgott a csontos kézre, amit látott. Ki is szabadult a lába rögtön, de előbukkant egy koponya vérvörös árnyalatban, tűhegyes, méregtől csöpögő fogakkal, éjsötét szemüregében pedig kátrányszínű láng lobogott kísértetiesen ropogva (vagy vihogva?). Nos, Neromehh eddig se volt bátor, de most ijedtségét bizonyítva olyan bűzfelhőz lökött ellenfele képébe, hogy még annak is megeredtek fekete könnyei, ahogy visítva (és a másik lábát is elengedve) próbálta elhessegetni az apró mélyedésből a kellemetlen szagokat. Több se kellett az elfünknek, vette is a nyúlcipőt, és vaktában szaladt át valami fura, plazmatikus ködön, Gondolta ezt ő abban a pillanatban, amíg a szabálytalan emberkörvonalat sejtető felhő természetfeletti, visító hang kíséretében utánaeredt. Mit is tehetett volna a mi hosszúfülűnk? Egy fénykard képes szembeszállni a csontvázzal, na de egy szellemet hogy intézhetne el vele? E lényekkel a mágiának is csak egy bizonyos szakasza foglalkozik – elvégre igen ritka jelenség, még a velük foglalkozók többsége sem látott valódi szellemet, bezzeg neki szerencséje lett egyhez. Míg ezen gondolkodva futott, észre sem vette, hogy üldözői már nem is követik. Erre csak akkor döbbent rá, mikor egy élő, meleg kéz fogta meg az övét, de olyan szilárdan tartotta is, hogy egy lépést sem engedett megtenni. Hátrafordulva egy fekete köpenybe és kapucniba burkolózott nőt látott. Bőre természetellenesen fehér, szemei hasonlóan élénkek voltak, sőt, Neromehh meg megmert volna esküdni rá, hogy a világos íriszek világítanak is. Fekete haját csak percek múlva vette észre, hogy néhány tincs a mellkasáig ereszkedik le a köpeny sötétségében. A hangja hideg volt, rekedt, mély, mint egy hollónak:

- Hogy kerültél erre a fekete mágiával létrehozott világra? Száműztek a szagod miatt?

- Hogy hol vagyok? – Kérdezte felvont szemöldökkel, szinte rémülten a férfi.

- Egy határtalan, szabálytalan létsíkon, ami tulajdonképpen nem is létezik, és elviekben nem tud róla senki a Sötét Mestermágusokon kívül. Hogy kerülsz ide?

- Egy teleportkapun át érkeztem Renhíria területéről, ami…- Hurokként szorult meg a bőre a nyakán, belé fojtva a szót a nő szeme villanására.

- Azt mondtam, mondd el, nem azt, hogy nézz madárnak! – Vicsorogta a nő.

- Egy rossz teleport… - Nyögte levegőért kapkodva a férfi, a varázslat megszűnt. – De túl gyenge vagyok a hazamenetelhez.

- Hm… - A nő eltűnődött. – Velem jössz. – Jelentette ki. Csak most tűnt fel Nero-nak, hogy üldözői eltűntek. – Aztán majd meglátjuk, mi legyen veled?

- Nem hagynál inkább itt? – Kérdezte az elf hangot adva bizalmatlanságának.

- Ha nem vagyok itt, már halott lennél. Az erőd itt elenyésző. Gyere. - Elengedte az addig szorított elf kezet, és elindult egy irányba a hamusivatagban. Amaz körbenézett, és mindent egyformának látva úgy döntött, hogy követi a nőt, elvégre magabiztosan és céltudatosan indult el arra, amerre, bárhová is menjen…