Lenn megtalálsz a mélyben, hideg sötétségben....

Szomorúság Völgye, hiába kértem:Hagyj el!
Napról napra egyre hosszabb időkre rabolsz el...
Szívemet mardossa suhogó ostorod szüntelen
Hiába kértem, húgom panaszkodása nem szünetel.

Hiába kértem, könnyekkel engem ne kínozz,
Egyre közelebb kerül lelkem a víg sírhoz.
Nem hagynak engem osztálytársaim sem,
S most következőre Barát fordul ellenem???!

Vagy tán már el is fordult, csak nem tudom?
Van kinek e verset még bátran megmutathatom?
Van olyan lélek, ki nem röhög, ha én sírok?
Van, ki miatt nem fognak gyötörni a kínok?

Kedves Barátnőm, mondd, meddig leszel mellettem?
Jobb lenne, ha még az emléket is mélyre eltemetem?
Hallod-e ordításom, mit okoznak lelkemben égő könnyeim?
Várom lassan, némán, kegyetlenül szenvedve, hogy visszaírj.

Azt mondják nekem mindig: "Védd meg magad!"
De mit tegyek, ha ellenfelem erősebb, és makacs?
Tudom, tennem kellene valamit, hogy ezt ne folytassa:
Elrejti cuccaim s döglött(?) bogarat rak hajamba...

És barátom(vagy csak osztálytársam?) csak röhög,
Míg a lelkemben égő fájdalomtól lelki szemem csöpög...
És még azt mondja, ÉN vagyok a rossz barát...
Nem látja, nem mutatom, hogy ez rettenetesen fájt....

Nem szólok senkinek, míg erőm akad,
S várom, mit talál még ki szadista agyad....
Nem szól senkinek, e szerény lány hallgat.
Olyan, mint egy nádszál, míg ellenfele dagadt.

Háromszor akkora, mint én, mégis mit tehetnék?
Csak várom csöndben, tűröm, hogy mélyebbre megy a kés.
Érzéseim elrejtve, az álarcom búsan felveszem,
S te csak annyit látsz, hogy vicceden nevettem....

Könnyeim, s szívem, folyik, mint patak,
Talán egyszer vége lesz a folytonos kudarcnak...?
Tollam a papíron siklik végig nap, mint nap
De úgy van rendben, elolvasni, ellenségem, képtelen vagy...!

Erre lenne nagy a szád, te analfabéta!
Könnyű azt bántani, kinek nincs annyi izma...?!
Könnyű azt nevetni, hogy keresem azt, ami számomra kincs,
Tudom, hogy a versnek számodra értéke nem volt, és nincs.

De ha értenéd, mit írtam, megnézném az arcodat.
Viszont csak némán tűrve várom következő pofonodat.
Nyolcadik osztály, igen szép a magatartás!
Remélem jövőtől soha többé nem látom már..!

Úgy eltűnnék most innen, és a Föld színéről!
Keresnék egy állatot, mert az szívemen nem tör!
Benne vannak Őszinte érzések, és ő segítene.
Remélem vár majd ilyen ember is az életemben.

Talán, egyszer, szerelemmel keverve,
Találok valakit, ki engem újjáépítene.
Aki feléleszti haldokló világom,
Én ma, mától csakis Őt várom.

De nem! Ez nem fehér zászló lengetés!
Haladok tovább utamon, tombolhat szembe szél!
Adhatsz több ezer erős, vagy gyenge pofont,
De jegyezd meg: Feladni sohasem fogom!

Amíg van, ki egy kósza mosolyt, vagy nevetést folytat,
Addig üzenem neked is: Menj tovább, jóság még van!
Szeretetet is találsz hamar, akkor is, ha nem keresed,
Megtalál majd a szerelem is, ha nem kergeted.

Versemet kidobtad, pedig számomra kincs...
S erre Neked, ellenséged, értelmes válaszod nincs!
Gúnyolj csak, rajtad csak jót mosolygok,
Majd lehunyom a szemem, és magamba zárkózok...

Bezárom lelkem általam épített börtönébe,
Amely ez úttal is Tőled Engem véd meg.
Hogy onnan ki mikor bátorkodom?
Nem, míg nincs csend, s nyugalom...