1.Fejezet(Kezdetek)

Egy teljesen átlagos napnak indult, késő délután éjszakába nyúló rendezvényt tartottak Karácsony alkalmából a faluban, és gondoltam, most az egyszer miért ne mennék el? Úgyis egyedül vagyok otthon, a neten sincs senki így, 23.-án, a rám bízott feladatokat is elintéztem már. Hamar átöltöztem, persze nem sokat adva magamra: Levettem az otthoni nadrágot és pulóvert, lecseréltem egy iskolába járós párosra, fejembe nyomtam a sapkámat, rá a már megszokott fekete kabátomat, felvettem a nagyjából tiszta gumicsizmámat és elindultam. Odáig minden simán ment, bár már sötétedett, amikorra odaértem a falu szélén lévő kis romos kincsesbányánk mellett lévő rendezvény udvari részére, már bömbölt a basszus a zenékben, amik full hangerővel mentek az erősítőn – ezért kellett a falu szélén tartani a bulit. Akkor még meg sem fordult a fejemben, hogy ez a zene mennyire csalogató nekik, és mivel a barátom mondta, hogy nem tud eljönni, nem is gondoltam semmi rosszra. Odamentem a pénztárhoz, aki túl nagy összegekben árulta a mulatságoknál beváltható jegyeket, így gondoltam egyet, és bementem a régi színház épületébe, ahol volt elég hely, hogy megtartsák a rendezvényt. Bent még hangosabb volt a zene, egy kellemes, szürkületi sötétség borult mindenre, szinte félhomály volt. Még mindig nem kapcsoltam, mekkora segítség ez az árnylényeknek. Ahogy a pénztárost elhagytam, egy gyerekrészen találtam magam, jól is szórakozhatott benne egy 3-7 éves gyerek: volt labdamedence, játékház, célba dobás, üsd le az ürgét játék, kirakó, társasok meg fene se tudja, mik még, sok, kis stand, de óvodás méretűek. Mentem inkább a felnőtt részlegre. Hát mondanom sem kell, milyen képet vágtam, amikor szinte egy üzletbe léptem be: cipős dobozok a fejem felé érő magasságban, rajtuk az ár (10-25 jegy között mind), egy kicsit arrébb ékszerek, nadrágok, öltönyök, meg minden, mint egy jól működő ruhaboltban, a végén ott volt a pénztár is, ahol a jegyeket átvették. Itt segíteni nem nagyon tudtam volna jegyért (mert én megmondtam, hogy maximum lovagolok egyet, az meg 3jegy volt egy kör), úgyhogy mentem tovább kitartóan. A következő részleg egy étterem volt, karácsonyi díszítéssel. Ez már sokkal jobban tetszett, voltak, akik ettek, voltak, akik rendeltek, de az a 2 pincér nagyon elfoglalt volt, gondoltam itt jól fog jönni a segítségem. Ekkor nyilallt belém egy rossz érzés: Valaki van a hátad mögött! Ez a gondolat mindig úgy zúdul rám, mintha egy vödör vízzel borítottak volna le. A hideg végigfutott a hátamon. Persze, megfordultam, de próbáltam nem túl feltűnően. Pechemre egy árnylény volt, igen. Egy idősebb, úgy 48-50 közötti, csont sovány férfit láttam, ősz hajjal, kicsit boszorkányszerűen nagy orral, elfehéredett, szinte elhalt ajkakkal; de nem erről ismertem fel, sötétbarna íriszén belül pupillájában olyan vörös fénypont helyezkedett el, ami vakított, mint a lézerceruza, ha közvetlenül belenéz az ember. De ez most másodpercekkel később se tűnt el, mint általában a démonok, ott maradt 5 másodperccel később is. Tanácstalan voltam. Azt tudtam, hogy ő úgy saccolja, hogy nem látom, így odasétáltam, őt megkerülve a mögötte lévő ruhakupachoz, mintha annak az árát figyeltem volna, rajta keresztül, de megérezte a félelmemet. Rögtön felerősödött bennem az érzés tőlem függetlenül; éreztem, ahogy szívja el az energiámat. Tisztában voltam vele, hogy meg is ölhet, tehát gyorsan tennem kell valamit. Az egyetlen dolog, ami eszembe jutott, egy határozott embert keresni, akinek a jókedvű, erős aurája meg tud tőle védeni- mivel az enyémből táplálkozott. Problémát jelentett, hogy ezt valahogy úgy kellett megoldanom, hogy egyszerű embertársaim számára ne viselkedjek furcsán, elvégre ők nem látják. Lassú, nyugodt léptekkel indultam a konyhastand felé. Felismertem a szakács hangját:

- Ne úgy, te ostoba! Oda tedd, te szerencsétlen! – hangzott a konyhából a kuktáknak. Ő pont jó lenne védelemnek! Határozott, erős, indulatos. Nincs az az árny, ami ezt el tudná viselni.

- Uram. – Szóltam a konyhába lépve. – Segíthetnék bármit is össz-vissz 3 jegyért? – Kérdeztem.

- Mégis mit gondolsz? Nekem szerinted ingyen adják?! – hangzott a nemleges válasz – Nincs szükség több segítségre! vagy rendelj valamit, vagy menj, játssz a kortársaiddal a másik oldalon! -  Ez nem esett túl jól, tekintve azt, hogy 16 éves vagyok, de általában komolyan viselkedek, beszélgetek, mint bármelyik felnőtt. Minden esetre egy néma bólintás után kiindultam, nem láttam a lényt, ezért gondoltam gyorsan hazamegyek, otthon a világosban nem tud nekem ártani. Nem is volt gond, kijutottam a pénztárig, azonban ahogy az utcára értem, váratlanul csapott le rám, torkomnál fogva a falhoz szorított. Feje egyre közelebb került az enyémhez, szemében a fura pont elkezdett vakítóan fényleni. A lélek tükrén keresztül, szemembe nézve kezdte el kiszívni belőlem az energiát olyan szinten, hogy már-már elalélt állapotba kerülve összeestem. Az utolsó pillanatban hallottam meg egy ismerős hang varázslatát:

- Vüita! – Ami mágus nyelven körülbelül annyit jelent, mint fény, szeretett fénye, energia, mindenképpen pozitív értelemben, ami egy ilyen lénynek egyenlő egy halálos sérüléssel. – Lalie! – Hallottam a nevem ugyanattól a személytől.

- Megtámadt! – Mondtam, amint valamennyit tudtam gondolkodni a sokktól. Eroch komoran bólintott, felsegített a földről, és a kis rejtekhelyünk felé indultunk. – Itt van! még mindig látom! – Visítottam.

- Tsss! Hallgass már, nem vagyunk egyedül! – Intett le komolyan, majd mikor beértünk a házikónkba, felém fordult, miután becsukta az ajtót, de aztán számon kérő hangon kérdezett: - És a fegyvered hol röhög? Miért nem hordod magadnál, amikor Te vagy a legnagyobb veszélyben?! – Még folytatta volna, ha az árnylény ki nem nyitja az ajtót. Különösebben nem ijedt meg (velem ellentétben), lekapta övéről az UV-s zseblámpát, és egy kicsit megpörkölte a lényt, ami lemondott vacsorájáról, és elmenekült. – Ennyit kellett volna tenned, és nem kerülsz életveszélybe.

- Tudom, tudom…- Morogtam. Majd kérdőn néztem rá: - Hogy kerülsz te ide? És honnan a varázserőd? – Kérdeztem. Nem láttam még varázsolni, eddig egyszerű ember volt, mint bárki más.

- Fejlesztettem magam. Harcképes lettem, hogy ne egyedül kelljen küzdened a lények ellen, hanem velem.

- Te is látod őket? – Kérdeztem naivan reménykedve. Sóhajtott, megrázta a fejét. – Tehát azt még nem?..

- Nem, látni nem látom őket. Ezért kell rád különösen vigyáznom. Azzal hogy ezt a helyet kiépítettem, felhívtam magamra a figyelmüket, de én veled ellentétben nem látom őket. Ahogy egy ember sem. A varázslat is gyógyító szándékkel képződött, több tízezer éve, a Fehér Mágustan XIV. gyülekezetén. Bár írásaik alapján nekik is voltak hasonló problémáik.

- Mit tudsz róluk? Valamit kiderítettél, ezt a mosolyt ismerem! – Vádoltam vigyorogva ártatlan, kedves mosolya alapján, nem is ellenkezett, rögtön mesélni kezdett:

- Egy legenda szerint él még mágus, akinek ilyen baja volt, és tudom, hogy hol!

- Mikor indulunk? – Kérdeztem megnyugodva, kalandvággyal telve. Felnézett.

- Még be kell azonosítani a térképet, de tippem már van. A Kárpát-medence szó ismerős? Azon a tájon élt egykor. Valaha hegyek magasodtak felfelé, mára azonban biztosan valamelyik nagy síkság.

- Mit tudsz még? – Faggattam tovább. Csak a fejét ingatta, és fentről egy kart húzott le, körbe volt aggatva damilon függő hengerecskékkel, amiről beszéltünk. Amikor a kart meghúzta, a 3 falon leereszkedett 3 óriási vászon, ahogy kitekeredtek, az egyikben fegyverek, a másikban könyvek fénymásolt lapjai, újságcikkek, beszámolók, míg a harmadikban saját jegyzeteink voltak, szépen csilingelő fém rudacskákkal mind telerakva bőséggel. Csodálkozva néztem Erochra:

- Megcsináltad? Egyedül? – A papírok között kezdett keresgélni, miközben válaszolt:

- Mivel nem jöttél segíteni, igen. De ez most nem lényeges, az sokkal inkább, hogy a szüleid elengednek-e, elvégre pontosan tudják, hogy nem veszélytelen ez az út.

- Velük nem lesz gond, ne de te? – Kérdeztem vissza, mivel nem sűrűn engedik el otthonról, éppen ezért kószál éjszaka, amikor már alszanak. Komoran összevonja a szemöldökét.

- Megoldom. Szerzek nekik egy néhány hónapig tartó nyaralást, mondván zavarnak a tanulásban, simán bele fognak menni. A sulinak az én telefonszámom és a régi címünk van megadva, szóval nem fognak tudni értesítést küldeni a hiányzásomról, már csak te vagy hátra.

- Holnap indulhatunk. – Válaszoltam határozottan, lerakta elénk a térképet és rámutat a Sanára. Egy óriási területű alföld, Silax közepén. Mára, a 2.345.640-es években csak egy kontinens van, a térképen, amin az I-V évezredben használtak, még csak 4 kontinens van, ha jól látom. Vagy talán 5?De azóta már a fő-hosszúsági fok is változott, szóval elég nehéz lenne betájolni, legalábbis számomra, Eroch láthatóan boldogult vele; pár perc alatt kisakkozta, hogy tényleg a Sana-n van az a terület. Ekkor rám nézett:

- Akkor menj, pihend ki magad, reggel 7-kor találkozunk a 22x-es teleportnál.

- Rendben, szerintem ott leszek. – Bólintott, és a kezembe nyomott egy karórának tűnő UV-s fegyvert.

- Ezt vidd magaddal, és álmodban se vedd le, világos?! – Bólintottam, most először komolyan véve aggodalmát. És amúgy is: Nem árthat egy karóra! Elbúcsúztam, és hazamentem. Nem történt semmi különös, a családom nehezen ugyan, de beleegyezett, hogy elmenjek. Az éjszaka is eseménymentesen ment, az álmom is egy békés, nyugodt, egyszerű hétköznapi életről szólt.